Sopron és környéke utcanév keresője

Bellusi Baross Gábor kereskedelemügyi miniszter Trencsén megye egyik kis falujában született. lskolába Léván, majd az esztergomi bcncésekhez járt. A jogot a budapesti egyetemen hallgatta. Tevékenyen részt vett megyéje életében. Itt főjegyző, később a parlamentben szabadelvű párti képviselő (1875).
1883-ban közlekedési mirtisztériumi államtitkár lett, de előtte nagy tanulmányutat tett nyugaton. 1886-ban foglalta el a közmunka- és közlekedésügyi minisztériumban, 89-ben a kereskedelemügyben az első bársonyszéket, s maradt ott haláláig.
Ebben a tisztségében erélyesen folytatta az elódei által megkezdett vasútpolitikát: az államosításokat, a MÁV szervezetének megszilárdítását, annak a közlekedési elgondolásnak megvalósítását, amelyet még Széchenyi álmodott meg. (A fővárosból sugarasan kiinduló fóvonalak rendszere, különösen a körkörös összeköttetések kevésbé rangos kialakítása miatt, ma - a kisebbre zsugorodott országban - nem éppen előnyös oldaláról mutatkozik meg.)
Barossnak, a vasminisztemek, nagy vívmánya volt a távolságtól függő, ún. zónadíjszabás, amellyel - hiszen 20 %-os díjmérséklést jelentett - népszerűvé tette a vasutat, és megadta a lehetőséget Budapest és a vidéki központok könnyű megközelítésére.
A Kossuth Lajos utcából elágazó utcát csak 1909-ben nevezték el róla. Ennek az oka a Sőrgyár, a város és a közbenső telkek tulajdonosainak árvitája volt.
Amíg csupán az állomásig volt kiépítve (1847 óta), Indóház utcának hívták.
(Forrás: Hárs József - Akikről utcát neveztek el Sopronban, 1992)

Talán legigényesebb írónk, akinek veretes alkotásait német és magyar nyelvű olvasóközönsége egyaránt nagyra értékelte.
Tisztviselőcsaládból származott, s maga is tisztviselőként kereste kenyerét. Közismert volt város- és ternészetszeretetéről.
Ezt nemcsak a Pro Urbe vagy a Hűség Díj, hanem a lőverében és erdei sétái során megtapasztalt madár- és növényvilág míves leírásai is bizonyítják. Erkölcsi elveit és polgári öntudatát fel nem adva, inkább íróasztalának dolgozott, semhogy behódoljon a pártállam elvárásainak. Számos munkája így csak mostanában láthatott nyomdafestéket. Már csak ezért sem tévesztendó össze Brechttel, a német drámaíróval. Pedig sokan mondják úgy a nevét.
A volt Gesztenyés utat 1988-ban keresztelték el róla. Az önkormányzat legújabb határozata szerint azonban osztoznia kell Szent Margittai, aki - az ottani plébános és hívei kérésére - a Mikoviny utca felőli alsó szakaszt foglalta el. A művelt és udvarias író ez ellen aligha tiltakozna, viszont szomorúan venné tudomásul, hogy személyének, személyüknek tisztelete az egyik jellegzetes soproni növényt szorította háttérbe. Egyelőre ugyan csak jelképesen. Reméljük, hogy a kertekben megmaradnak a gesztenyefák, s nem pusztán a messzi Bánfalván lévő körút táblái fognak emlékeztetni rájuk.
(Forrás: Hárs József - Akikről utcát neveztek el Sopronban, 1992)

A Várhely kora vaskori halomsírjainak első kutatója, a főreăliskola (ma Széchenyi Gimnázium) tanára. Ő találta meg a városháza építésekor az ún. capitoliumi triászt, amely - Szakál Ernő helyreállításában - ma a Fabricius-ház római kőtárának dísze.
Pozsonyban született és nevelkedett, majd Pesten szerzett tanári oklevelet. Szakja a történelem, földrajz és torna volt, de Európaszerte elsősorban régészként ismert. Ásatásaik számos értékes és látványos lelete található - a Hallstatt városáról elnevezett kultúra emlékeiként - a bécsi Kunsthistorisches Museumban. Szerencsére jut belőlük a soproni múzeum termeibe is.
Sok közleménye jelent meg a régészet bécsi és budapesti szaklapjaiban. Előadásokat tartott többek között a Soproni Irodalmi Körben, amelynek alapító tagja volt. 35 évi soproni tanárkodás után 1913-ban a fővárosba költözött, ahol a Nemzeti Múzeum régészeti osztályán dolgozott.
Emlékművét 1957-ben avatták fel a Várhelyen, első ottani feltárásainak hetvenedik évfordulóján. Szakál Ernő alkotása méltó módon hirdeti munkásságának jelentőségét. Nevét 1945 óta viseli egy kis utca, amely a Lehár Ferenc utcából az Anger-rét felé vezet.
(Forrás: Hárs József - Akikről utcát neveztek el Sopronban, 1992)