Zabari Szontágh Frigyes, a státusfogoly

Bevezetés

1. A másfél évszázaddal ezelőtt zajlott szabadságharc főbb szereplőiről sokan és sokfélét írtak már meg. A névtelen hősök hagyatékára inkább csak az utóbbi időben került sor. Bemutatásukkal múltunk felidézett képe árnyaltabbá válhat. Ezt a folyamatot szeretném támogatni azzal, hogy közzéteszem zabari Szontágh Frigyes cs. k. huszártiszt, volt honvéd őrnagy, majd aradi és kufsteini fogoly Pesten élő családtagjaihoz írott leveleit.

2. A kiterjedt és igen népes Szontághok egyik szűken vett családja a pesti János Vilmos evangélikus polgár és bornagykereskedőé. Ez a Szontágh a Kis Mező utca 188-ban (Terézváros) árulta aszúborait hordóban vagy palackozva.

Francia származású feleségétől hat gyermeke született, sorrendben Vilmos Ágost, Móric Frigyes, Amália, Gyula, Ottó és Paulina. Valamennyien kiskorúak még, amikor árvaságra jutnak. Apjuk 1833-ban végrendelkezik, s még ebben az évben — november 23-án, 48 éves korában, tüdőbaj következtében — távozik az élők sorából. 1836-ban az özvegy életben van, ám rövidesen ő is megírja végakaratát, s meghal. (Valószínűleg Gyula is, mert — egy korai levelétől eltekintve — nem akadtam nyomára az anyagban.)

Az 1836-os évszám azért érdekes, mert ekkor — pontosabban december 15-én — vagyonkimutatás születik, az 1833-ban kelt végrendelet executorainak aláírásával. Egyikük Sloboda Mihály ügyvéd és városi tanácsos. A másik végrehajtó, a gazdag nagykereskedő és szállítmányozási vállalkozó, Fröhlich Frigyes Vilmos őrzi a hagyaték készpénzben maradt részét.

A vagyon aktívái egyébként kötelezvényekből, részvényekből, az Üllői úton hat házhelyből (becsült értéke 2322 o. é. forint) álltak, s összesen 47 317,31 o. é. forintot tettek ki. Az összeget a hét hátramaradott között egyenlő — 6759,38 5/7 o. é. forintos — részekre osztották fel és tartották rendelkezésükre.

3. Frigyes szinte még gyermekként a katonai pályát választotta. Iskoláit bevégezve 1845. június 13-án került állomáshelyére, a távoli Galíciába rendelt 10. (Vilmos) huszárezredhez, s az ottani bejegyzés szerint „als unobligater RegimentsCadet gegen Erlag des Montursgeldes 94 f. mz. assentirt”. Tehát pénzért vették állományba. Előbb „substituirter Corporal” (címzetes káplár), majd — 1848. április 1-jén — alhadnaggyá (Unterleutnant, az okmányban: „Untrlut”.) léptették elő. Fabiny Vilmos neve, aki még Pestről barátja, az 1848-ra szóló tiszti címtárban a főhadnagyok között olvasható. 19-en vannak, egyikük Mészáros de Szent-Lélek, Coloman (Kálmán). Kadett pedig — Szontágh Frigyessel együtt — 12 vár előléptetésre. Ezeknek a huszároknak az egyenruhája a tiszti címtár szerint: „Grasgrüne Csako; lichtblaue Pelze, Dollmans und Beinkleider; g. K.”.

4. A részben német, részben magyar beszámolókat olvasva először megismerkedünk a szegény sorsú fiatalember előmeneteli nehézségeivel, anyagi problémáival, a környezet sivárságával, s feltámadó hazaszeretetével.

Galíciából küldött nyolc hosszabb levelében ad hangot elkeseredettségének, hogy egyrészt szegénysége miatt nem tud könnyen előbbre jutni pályáján, nem tud hazautazni szabadságra, s nem tud olyan színvonalon élni, mint az ezred tisztjei —, másrészt légüres térben mozog.

Olvas. Húga figyelmébe ajánlja [George Paine Rainsford] James angol regényíró egyik művét, amelyben saját sorsára ismer. Csapattestével gyakran változtatja a helyét, jobb vagy még írásra is alkalmatlan szállásokra kerülve, aszerint, hogy éppen melyik garnizonba vonulnak át. Közben alkalma nyílik leírni a lakosság félelmét az osztrák császárság (és még nem a magyar szabadságharc) elleni támadásra készülődőoroszoktól, illetve saját elővigyázatossági intézkedéseit esetleges lengyel forradalmárakciókkal szemben. És a sóhajok: itt senyvedni ebben a környezetben!

Lenézi a helybeli műveletlen társaságot, s bár báli hódításairól is szó esik, a lengyelekkel igazi kapcsolatba csak ott-tartózkodásának vége felé kerül. Szerelmes lesz a gazdag Leopoldinába, de különböző erkölcsi meggondolásokból nem vall színt, s végül búcsú nélkül hagyja ott a lányt.

5. Kalandos hazatérését érzékletesen fogalmazza meg Máramarosszigetről küldött eleven tudósításában. Hadnagyként vezette haza csapatát Tarnopolból 1848. október 25-i indulással. A Grundbuchba feljegyezték dezertálását is. Itthon, a szerveződő honvédségnél kapitányi ranggal lovasszázad élére nevezték ki. A harcokban való részvételéről nincs közvetlen értesülésünk, közlése, ha volt, 1848 novemberétől 1849 októberéig nem maradt meg. Erről az időszakáról az aradi vésztörvényszéken tett vallomása és későbbi leveleiben található megjegyzések adnak támpontokat.

A vésztörvényszék bíráinak kezébe került Frigyesnek Mészáros Kálmánhoz (de Szent-Lélek, alhadnagy), tarnopoli tiszttársához sebtében írott levélkéje. Ez amilyen rövid, annyira perdöntő bizonyítékot szolgáltató tudósítás arról, hogy nemcsak a hazaárulás, felségsértés, esküszegés, fegyveres lázadásban való részvétel a fiatalember bűne, hanem a század kórházpénzének elvitele is. (Bármennyire vigyázott is arra, nehogy ennek a 480 forintnak, amit a legénység ellátására akart fordítani, eltulajdonítása lopásnak minősüljön.)

A bírák, miután a Mészárosnak küldött írást lefordíttatták és kézbe vették a szökésben lévők közül elfogottak és állomáshelyükre visszavittek listáját (113 névvel), a továbbiakban megelégedtek, mint általában, a fogoly vallomásával, másokat nem hallgattak ki Rédvay István Huszáraink hazatérése 1848–49-ben című könyvecskéjében részletesen leírja a Vilmos-huszárok kisebb-nagyobb csapatrészeinek változatos útjait egészen Máramarosszigetig, természetesen Szontághot sem hagyva ki az ismertetőből. Ő 195-re teszi a hadnagy huszárainak induló létszámát. Ennek helyességét igazolandó két listát is közöl: az egyik az előbb már említettnek a magyarítása, ám közben valamiképpen egy fővel rövidebb lett, a másik viszont a célba ért 83 nevét tartalmazza.

Szontágh életrajzi adatait Bona Gábor a szabadságharc tisztjeiről szóló munkájában közli. Az ő adata: a Szontághgal Magyarországra szököttek száma negyven.

Bona véleménye szerint a Vilmos-huszárok Bukovínából jöttek át a Kárpátokon. Ez elírás lehet, hiszen a levelek mást bizonyítanak. Az ezred Galíciában állomásozott (ezt a postai pecsétek is megerősítik). Tarnopol, vagy Sniatyn, Tharos, Touste, Horodenka stb., ahonnan leveleivel jelentkezik húgánál, mind ebben a tartományban található. Az 1847 decemberében nyomdába került Militärschematismus is a 10., Vilmos porosz királyról elnevezett ezred stábjának székhelyéül „Tarnopol in Galizien”-t adja meg.

Maga Szontágh a vele tartó legénység számát 131-ben rögzíti Amáliának írott levelében (és nem szól arról, hányan értek szerencsésen célba). A különbség így megmagyarázhatatlanul nagy. Hiszen büszke tettére, miért tagadott volna le annyit a csapatából. Az viszont igaz, hogy Aradon csak 39 beérkezett társáról beszél (vallomásában már 185 az induló létszám). Mivel útközben veszteségeik is voltak, ezekből az ellentmondó adatokból aligha lehet hiteles számokat kihozni. Végtére is a tény a lényeg.

6. Szontágh 1848. november 11-i beszámolójában kissé nagyvonalúan mindjárt az elnyert kapitányi rangról beszél, Bona novemberre még csak alkapitányként sorolja be, s 1849. február 18-tól jegyzi főkapitánynak. Augusztus elejétől őrnagy, s a 10. huszárezred osztályparancsnoka a Vécsey-hadtesten belül. Ebben egyetértenek a források. Hogy fogságba esése Borosjenőnél történt-e és augusztus 20-án, vagy egy nappal később és Nagyváradnál, ahol maga gróf Vécsey Károly adta meg magát az oroszoknak, ez nem egészen világos. Breit József Magyarország 1848/49. évi függetlenségi harcának története c. munkájában részletesen leírja, hogy Vécsey, miután levelet írt a vele szemben vezénylő orosz Rüdigerhez, 9 huszárszázaddal és 4 löveggel Nagyváradra ment, hadteste pedig — 26 törzs-, 479 főtiszt, 7443 ember, 1067 ló és 2 ágyú — 21-én minden feltétel nélkül rakta le a fegyvert az oroszok előtt Borosjenőnél.

Szontágh aradi vallomásában elmondja, hogy Mészáros, a hadügyminiszter, őt lovasszázad parancsnokká nevezte ki, s mint ilyen maradt Máramarosban február 18-ig, majd került Bem parancsnoksága alá, Erdélybe, ahol Carl Urban ezredessel szemben csatázott. Március 15-én beteg lett, ezért Belényesre, tartalékba helyezték. Július végéig maradt itt, ahonnan lovaskapitányi minőségben egy hadosztállyal a Perczel-féle hadtesthez osztották be. Ezután az Ó-becse és Csatád (aradi vallomásában Csatardként szerepel) melletti ütközetekben vett részt az osztrákok ellen. Temesvár alól a volt Perczel-féle és a Vécsey vezette hadtestek együttesen vonultak kelet, majd észak felé. Így kerülhetett Szontágh — ha talán nem is közvetlenül — Vécseyhez.

1849. augusztusi őrnagyi kinevezéséről a hadbíróság hivatalos iratot nem látott. Ha a kinevező Bem volt, akkor az esemény valószínűleg 9-én vagy utána történhetett. Hiszen Bem mint fővezér akkor érkezett Erdélyből Temesvár alá.

7. Nem találtam adatot arra, hogy mikor adták át az oroszok az osztrák seregnek. Ezzel kapcsolatosan egyik levélbeli célzása érdemel figyelmet. Azt írja, hogy láncait azért hordta társai közül a legrövidebb ideig, mert őt ítélték el legutoljára.

Az ítélet kelte 1850. március 10. és lefokozásról, vagyonelkobzásról, valamint kötél általi halálról szól. Bűne: „Theilnahme am Hochverrath erschwert durch Desertion im Complote und Veruntreuung ärar Gelder”. A halálbüntetést azonban (nem egyedi) kegyelemből 18 évi várfogságra változtatták. Megkezdésének időpontja 1850. március 20., befejezése 1868. március 19. lett volna a kufsteini börtönkimutatás szerint. Még egy kegyelmi aktus: az 1850. szeptember 9-i dátumú, de csak 14-én foganatosított intézkedés szerint levették róla bilincseit. Ez még Aradon történt, szintén nem csak vele.

8. Postán újra már mint fogoly jelentkezik Aradról, a kazamatákból, majd a kufsteini várfogság körülményeiről, de főleg lelkiállapotáról, magányáról, szabadulásába vetett fogyó reménységéről számol be. A címzett általában Amália, egyik húga, aki 1848-ban ment férjhez Fabricius (II.) Endréhez.

A soproni Fabriciusok és a Szontágh család már a XIX. század első éveiben szoros kapcsolatba kerültek egymással. Fabricius András (Endre), a későbbi soproni polgármester és jó barátja, Szontágh Lajos a kismartoni orvosnak, rosenecki Weckher Józsefnek korán elárvult ikerleányait, Erzsébetet és Annát vették nőül.

Amáliát (1826—1893). Vilmos, a bátyja 1841. október 2-án arra figyelmezteti, hogy tanuljon meg magyarul. (Szót fogad.) 1847 végétől menyasszony, 1848. május 1-jén tartják meg Pesten az esküvőt. Nem érdektelen a tanúk neve: Liedemann Frigyes Vilmos helybéli nagykereskedő, Fröhlich Frigyes ugyancsak nagykereskedő és Schiller Károly jogtudor, aki a vőlegény principálisa volt.

Első gyermeküknek az Endre nevet adják (1849—1898). Utána Amélia, Béla és Margit következnek. A Frigyes név a későbbi leszármazottak között sem fordul elő, pedig hát nemcsak a szabadsághősre lehettek volna tekintettel, hanem az anyagiak révén mellőzhetetlen tanúkra is (Liedemannal üzleti kapcsolatban voltak, Fröhlich pedig — mint említettem — Johann Wilhelm Szontágh végrendeletének végrehajtója, a pénz őrzője).

Fabricius (II.) Endre, Amália férje a krónika magyarra fordítója, a családi hagyomány szerint Petőfi barátja, soproni és pozsonyi tanulóévek után pesti ügyvéd, a jelek szerint jó anyagi körülmények között élő, elfoglalt ember (1823—1902). Frigyes várakozásaival ellentétben házassága később felbomlott. A megkeseredett férfi szülővárosába, Sopronba vonult vissza, s itt hunyt el a ma is Fabricius-háznak ismert Fő téri épületben.

9. Frigyes öccse, Ottó, nehezen találta meg a helyét a világban. Ez derül ki a közölt levelekből. Túl sok részletet nem tudunk meg, mert nem állítható, hogy valami szorgalmas levélíró lett volna. Ifj. Sarkady Sándor könyvében adatot találunk arra vonatkozólag, hogy a soproni nemzetőrség líceumi VII. századának fegyvert kapott tagja volt 1848 tavaszán. Azonban sem bátyjának, Vilmosnak hozzá intézett intelmeiben , sem a saját — 1847. december 14-én Sopronból írott — levelében nincs szó iskoláról. Neve a líceum megőrzött diáklistáiban sem található.

Nemzetőri szereplésére egyelőre csak azt a magyarázatot tudom adni, hogy az iskolában és az evangélikus egyházban nagyhatalmú Fabricius család révén juthatott be, mint akire rá lehet bízni a puskát. De az sem lehetetlen, hogy levelében említett szállásadója — Pfendesack György szűcs — és ügyvéd fia Károly mint „hivatalos” nemzetőrök a Kovácsszer 228. sz.-ból vitték be.

Az őrnagy leveleiből felsejlik, hogy a fiú később talán Pétervárad erődjének védőseregében szolgált, esetleg Komáromban, s akkor szabad elvonulást élvezhetett. Közlöm 1850-ből Homokról írott levelét (19. sz.). Ez a község talán-talán Fertőhomok.

10. Az őrnagynak a már említett Vilmos nevű bátyja 1850. október 14-én tüdősorvadásban elhunyt. Ügyvéd volt Pesten, de annál többet nem tudok róla, mint ami az alább közölt levelekből kiolvasható.

A kis Paulináról sokáig azt sem lehet biztosan tudni, hogy a történet végén már férjeként szereplő férfi név szerint Szalaí-e vagy Sallaí(=y). Egyébként 1916-ban, 86. évében, özvegy Romlaky Gusztávnéként hal meg. Tehát 15-16 éves lehetett, mikor utoljára látta bátyját, Frigyest. Gyászjelentését több Fabricius-nagynénje írta alá.

Még néhány szót kell ejteni a sűrűn emlegetett Júliáról. Talán Frigyes menyasszonyának mondhatjuk. Ha felesége lenne, akkor a kufsteini jelentésekben nem „ledig” (nőtlen) állna a fogoly családi állapotának fönntartott rovatban. Föltételezhető, hogy Belényesen ismerkedhettek össze. Igaz, hogy az ott eltöltött idő hosszabb, mint a levélben emlegetett 11 napos együttlét boldogsága, viszont a tartalékban múlatott hónapok előtti és utáni vonulásokban aligha lehetett szó folyamatos 11 nap „kikapcsolódásról”. Talán még a vőlegény–menyasszony állapotig sem jutottak el. Frigyes ugyan apóst is említ, viszont rossznéven veszi bátyjától annak valamilyen megjegyzését házasságára vonatkozóan.

A levelek végén számos rokonnak, ismerősnek jut átadandó üdvözlet. Némelyikük nevének az írásmódja is kérdéses. A Liedemann családról az előbbiekből tudható, hogy gazdag nagykereskedők. Sloboda Mihály is — mint említettem — potentát Pest városában, de már 1847-ben meghal. Ninaként idézett hozzátartozója Anna nevű özvegye lehet. Fabinyék szintén előkelő család. Fabiny Teofil orvos, egyetemi tanár, az erdélyi Medgyes városából. Fröhlich Frigyes anyja viszont svájci.

11. Frigyes hét aradi és nyolc kufsteini levelét őrzi a Magyar Országos Levéltár. Valamennyit teljes terjedelmükben közlöm.

Megrendítő olvasmányok ezek az írások. Aradon levelét napokig nem tudja folytatni, amikor meghallja a tizenhárom tábornok kivégzésének döbbenetes hírét (17. sz. levél). El van készülve rá, hogy az lesz az ő sorsa is. Ugyanakkor viszont fel-felébredő reménységgel figyeli több bajtársa szabadulását. Virágh Gedeon a legjobb barátja, abban a szerencsében részesül, hogy népes családja tagjai többször is meglátogatják, így hall Szontágh Frigyes híreket, például öccséről, Ottóról is.

Már Galíciában téma, hogy szeretne találkozni családjával. Ebben akkor a pénztelenség, most már a fogság akadályozza. Aradi magányosságában tapasztalnia kell, hogy míg mások látogatókat fogadnak, ő meg-megújuló bizakodással, ám nap mint nap hiába várja Júliát, a menyasszonyát vagy húgait. Paulinának kész tervvel rukkol. elő: igazán nem kerülne sem sok pénzbe, sem nagy fáradságba Szolnokig vasúttal, onnan kocsival Aradra lerándulni a városi létből. Semmi. Még az is elérhetetlen álma, hogy sűrűbb levelezésre késztesse őket.

Pedig Amália nem mindig tartózkodik pesti otthonukban. Egyszer soproni látogatásáról hallunk, másszor meg Assa-Kürtből vár Szontágh tőle levelet. Paulina pedig a Balatonon nyaral. Bátyjukhoz mégsem találják meg az utat. Kufsteinban végre felcsillan a remény, hogy imádott húga meglátogatja, ám addigra már annyira fásult és éppen büntetésben is van, hogy nem tud igazán örülni a lehetőségnek.

A foglyok az 1851. év karácsonyát — az emberséges erődparancsnok jóvoltából — együtt ünnepelhették. Néhány órát tölthettek azokkal, akik különben el voltak zárva tőlük. Ez utóbbi büntetés később Szontágh Frigyest is elérte. Okát sem adhatta húgának.

Amikor éppen enyhe szelek fújdogáltak, naponta volt közös séta és egymás meglátogatása. A postát pedig délelőtt 11-kor osztották ki. Ha viszont szigorú intézkedések voltak érvényben, akkor akármelyik börtön jobb lenne, mint ez. (Már Galíciában is volt olyan hangulata, hogy csak el innen akárhová. S ott is ki volt téve annak, hogy mint a ranglétra nem éppen legmagasabb fokán álló katonát valamiért megbüntetik.)

12. Elég rendszeresen kap csomagokat és pénzbeli támogatást, de sokszor értetlenségből, vagy figyelmetlenül mást küldenek, mint amit kért. Aradról különböző meleg holmikat és az elrongyolódottak helyébe újakat vár, mert a nagy vendégjárás miatt is kell, hogy elfogadhatóan nézzen ki. Kínos dologban kér intézkedést: kölcsönkönyvet loptak el tőle, vissza kell adnia valamiképpen.

Kufsteinban már inkább csak az ellátás kiegészítése a téma. Orosz tea ügyben kér segítséget. Nyugtázza a kapott holmit, nadrágot, kostököt (az eredeti németben is magyarul), szivart, könyvet, sajtot, egyebet és — Suppenzettelt.

A szó könnyen lefordítható, mégsem tudtam adott körülmények között értelmezni. Egyáltalán: mit jelent a levescédula? Az Internet segítségével alighanem közelebb jutottam a megoldáshoz: jelentkezett egy bajor vöröskeresztes szervezet, amely 1872 óta adta a 30 Pfennig értékű leves-utalványjegyeket a szegényeknek és betegeknek, hogy ezekért kocsmákban, egyéb étkezőhelyeken ebédhez juthassanak. Így már érthető Szontágh finom célzása arra, hogy húga az utóbbi időben mindig küld valami meglepetést is, amit ő nem kért. Miért is kért volna? Aligha hasznosíthatta az erődben az utalványt. A jómódban élő húg tájékozatlanságból eredő gesztusa — tételezem föl. Persze többet kellene tudnom a Suppenzettelről ahhoz (és arról, hogy miképp jutott hozzá egy pesti), hogy feltételezések helyett bizonyosságokat állíthassak.

A Frigyes rendelkezésére álló hagyaték már kezdetben sem jelenthetett valami nagy gazdagságot, amikor nevére írták. Elképzelhető, mennyit veszíthetett értékéből addigra, mire véget ért a szabadságharc, s jó lett volna támogatni belőle a szerencsétlen foglyot.

A csonka családnak ekkor már a Három korona utca 129-be viszik, ha viszik a postát. Frigyes fogságában írt első megmaradt levelét (15. sz.) Aradról keltezi 1849. október 7-én. Ebben sajnálattal állapítja meg, hogy korábbi jelentkezései alighanem elkallódtak.

Emlegeti saját kis vagyonát, ugyanakkor bírálja ennek a kezelésével megbízott Fröhlich gazdálkodását, s érzéketlenségéről beszél. Nagyobb összegre lett volna szüksége — még Galíciában —, ám Fröhlich pénz helyett jó tanácsot küldött akkor neki. Most már mindegy — legyint a múltra.

Húga, Amália, valószínűleg saját kosztpénzéből kiegészítve és megelőlegezve küldözgetett bátyjának Aradra, majd Kufsteinba, meglehetős rendszerességgel, 20 forint körüli összegeket. Erre utal különben az az 1854-beli „térítvény”, amelyben Ottó és Paulina elismerik, hogy nővérük Frigyesre 1849 szeptemberétől, részben készpénzben, 400 pengőforintokat adott ki.

13. Kufsteint 1850. szeptember 24-től jelölték ki számára büntetése letöltésének helyéül. A hivatalos jelentések szerint nem volt „jó fogoly”. Az 1851. évben ugyan még meglehetősen békén olvasgat, 1852-ben azonban már a következőket jegyzik fel róla: „Trotz seiner 3fachen Verbrechen zeigt er keine Reue — im Gegentheil sehr frech, störrisch und unwillig, zeigt und äußert einen gewissen Stoltz, an der Revolution theilgenommen zu haben voraus sich folgern läßt daß er nie zur Erkentnis gelangt, sonder der Regierung stets feindlich gesinnt bleibt.”

Az utána következő esztendő jelentésében hajszállal jobbat sem tudnak írni róla. Mi az 1852-beli változás oka? Mintha elvesztette volna reményét szabadulásában. A fentebb idézett 1912-beli újságcikk szerint családtagjai közbenjárására ennek ellenére már kegyelmet kapott volna, ám 1854-ben (közelebbi dátumot nem találtam) börtönében meghalt. Ott van eltemetve.

14. A leveleket betűhíven közlöm. Közlésük sorrendjeként az időrendet találtam legcélszerűbbnek. A német levelek fordítását az eredeti szöveg után, zárójelben hozom. A [...] a 2.sz. levéltől kezdve az olvashatatlan néhány betűhelynyi részt, vagy a papíron keletkezett lyukat jelöli.

A fordításhoz felhasználhattam volna Sz. Frigyes magyarul írott szövegeinek szókincsét, stílusát, de éppen annak hangsúlyozására, hogy a mai olvasó számára magyarítom a leveleket, ezt a lehetőséget elvetettem. Különben sem műfordítást készítettem, csupán értelmezést. Figyelemre méltó, hogy milyen szép fejléces levélpapírt adtak a foglyoknak Kufsteinban. Egyik levél keltezéséből és a ráütött pecsétből megfejthető, hogy nem számolatlanul kapták az íveket a foglyok.

15. Szontágh Frigyes kufsteini fogolytársai voltak többek között Czuczor Gergely, a neves bencés, tudós és költő (őt, a szabadulót bajtársaként említi, s leveleket bíz rá.). Riadó c. verséért szenvedett várfogságot. Teleki Blanka, a nőnevelés úttörője is ott raboskodott akkor. (Menekültek rejtegetése miatt ítélték el.) És egy másik ismert nő: Löwey Klára. Ezekről azonban nem beszél Szontágh. Szóba kerül viszont Lill. Lill Adolf von Lilienbach a nagyváradi 37. gyalogezred főhadnagya, majd honvéd őrnagy Nemeskürty István könyvében szerepel ugyan, de csak aradi fogságáig. Feltűnik egy Csiky. A már idézett 1912. évi cikk írója sem tudja, melyik Csikyről emlékezik meg Szontágh.

A kufsteini börtönnel és rabjaival foglalkozik a budapesti evangélikus leánygimnázium önképzőkörének 1937-ben kiadott könyvecskéje (A kufsteini várban rabságot szenvedett magyar hősök emlékkönyve címmel). Emléktáblájukon Szontágh Frigyes neve is olvasható volt. További mozgalmakról nem tudok.

16. A Budapesti Hirlap már többször említett cikkét Fabricius (IV.) Endre írta. Unokája annak a Fabricius (II.) Endrének, aki Szontágh Frigyes húgát, Amáliát vette feleségül. Az András (Endre) név a reformkor soproni polgármesterétől indul, s a cikkíróval már a negyedik nemzedékig jut. Ennek az Endrének az érdeme, hogy a családi levéltárat, benne Szontágh Frigyes leveleit, a Magyar Országos Levéltárnak adta át, a polgármester családi krónikáját pedig a Soproni Múzeumra bízta. 1930-ban bevitt a Hadtörténelmi Múzeumba egy nehéz lovassági kardot és egy kakasos pisztolyt, valamint sarkantyúkat, faragott hadifogolymunkát és valamilyen metszetet. Sajnos ma már egyik sincs meg, vagy legalábbis — az elpusztult leltárkönyvek hiánya miatt — nem azonosítható. Arcképe sem maradt ránk.

Valóban az volt, akinek a cikket író rokon látta: névtelen hős, a sok száz, több ezer szabadságharcos közül.