Bevezető
Sopron a nyugalmasabb 18. század végére, 12 177 lakossal (1789-ben) és 782 házzal (1784-ben), „... nyerte [el] igazán városias szinezetét” — állapítja meg Thirring Gusztáv — A „városi hatóság nagy eréllyel fogott hozzá a város szépítéséhez és rendezéséhez és Sopron e tekintetben nem egy téren megelőzte a többi hazai várost.” Heimler Károly szerint a házak száma 1804-ben 810, 10 év múlva már 862 volt.
A még szükséges háromszoros fallal védett Belvárost körülvette a (csak később többes számra váltó) Külváros négy fertálya (Viertl). Ezek négy-négy alkerületre (Abschnitt) oszlottak, s élükön egy-egy (külső) tanácsnok állt, fertálymester címmel (Viertlmeister). A Külváros házainak többsége földszintes, itt-ott egy-egy soklakásos nagyobb épülettel. Külön kiemelendők az úgynevezett részházak. A keskeny utcai homlokzat mögött akár 100 m hosszú udvarok húzódtak, két oldalukon külön telekkönyvezett házrészekkel.
A Külvárost kerítő Lackner-féle falon kisebb-nagyobb kapuk biztosították a ki-be járást. (Voltak már építmények a falakon kívül is.) Az Újteleki utca végében lévőn (Neustift Thor) a Neuhofba (ma Erzsébet-kert) lehetett eljutni, északra tőle a Bécsi kapu (Wiener Thor) nyílt. A Szent Mihály-templom mögött a Mihály-kapu (Michaelis Thor), közelében a Wieden-kapu (Porta Wiedensis), tovább keletre a Balfi-kapu (Schlipper Thor) volt. A mai Pócsi utca végében álló Szent Lénárd-kaput (Porta S. Leonardi) és végül a Magyar utca végében a Pócsi- vagy Magyar-kaput (Potschy Thor) is őrizték a városi gárdisták. Másként muskétásoknak (Musquetierer) hívták őket.
A város élére választott (belső) tanácsnokok közül került ki a polgármester és a városkapitány. 1805. szeptember 26-tól Bezegh János és Martony Bertalan, 1808. augusztus 17-től Morenich Gáspár és Aszmann János András. (Itt kell megjegyeznem, hogy a soproni személyneveket a főszövegben és a Kislexikonban megmagyarítottam. Nem másért, csak azért, mert a forrásaimként használt Házi-, ill. Thirring-könyvek neveivel így könnyebben azonosíthatók.)
A magisztrátus a városházán, a tűztorony mellett intézte az ügyeket, természetesen a tűzrendészet kérdéseit is. Volt egy lovassági kaszárnya ezredes-kvártélyházzal, a város tulajdonában, benne történetünk idején vasas lovasezred stábja és hivatalnokai állomásoztak. És voltak egyéb városi építmények is (városmajor, vendégfogadó, sörház, gárdistalakok,őrbódék, pásztorházak, mezőgazdasági épületek stb.).
Sopron lakosságának többsége ekkor német. Közülük „számosan bevették az Evangelica vallást, és a magyar forma ruhát, ők lakják a három királyi városokat, ’s majd az egész felső vidékét a vármegyének. Jól nött emberek, szorgalmatosok, rend szeretők, mulatságaik vigak zabolátlanság nélkül. Ruházattya a férfiaknak: magyar nadrág, hosszu dolmány, s mente, háromszegletü kalap. Az asszonyoknak setét kék vagy tarkás rekli, ránczos rövid szoknya, világos kék, vagy piros harisnya, czipő, ormos tetejü főkötő. A miveltebb városi nemes nép szokott városi öltözetet visel, az ujabb időkben sokan meg szerették közülök a bajuszt, és Attila dolmányt. Beszédjek a tiszta németségtül nagyon elüt. Magok a soproni lakosok se helyesen beszélnek, ’s ezen ítélet alól az ott növekedett elöbbkelő, ’s tanultabb embereket se lehet felszabaditani. Különösen a falusi lakosok nyelvét jó, de oda nem szokott német ember sem érti, de nehezen érti egymást is a távolabb lévő helységek lakossága”— jegyezte föl egy csornai szerzetes.
(Csak zárójelben: a közhiedelemmel ellentétben voltak zsidó adózó bérlakók a városban. Közülük két név olvasható a Kovács szeren.)
Thirring a gyarapodást hátráltató — a kuruc kor utáni — néhány nagyobb tűzvészt is megemlít. Előbb idézett könyvében: „Kisebb-nagyobb csapásokról megemlékezik ugyan a krónikás és ezek főleg azok a nagy tűzvészek voltak, amelyek a várost ismételve sújtották; így 1745. március 5-én leégett a Hátulsó utca, Újteleki utca és az Ógabona tér az Ikva-patakig, 1746-ban teljesen leégett a Rózsa utca és a Bécsi utca, 1750-ben a Kis utca, 1791-ben a Magyar utca egy része, az Ötvös utca és a Kis utca teljesen áldozatul esett a tűzvésznek, végül 1797. június 2-án óriási tűzvész pusztított a városban, amelynek következtében az Ikvahíd, a Balfi utca, a Halász utca, a Hegy utca (akkor Kirchgassl) és a Wieden nevű utca hamvadt el.”
Folytatásként a Petz krónikából: „1800. július 18-án délután 3 óra után elborzasztó tűzvész keletkezett. Több mint két millióra számolják ennek a kárát és augusztus 6-áig még tíz volt. Július 31-én a Virágvölgyben ismét tűz keletkezett, és 12 ház égett le.”
Valamennyi helyszín a Külvárosban található, ahol főként szalma-, vagy nádfedeles, földszintes házak sorakoztak a már említett hosszú, keskeny udvarok mentén. Lakásaikban élő családok szőlő- és földműveléssel foglalkoztak. (Egyébként Michel János krónikaíró szerint ezek a házak már a tárgyalandó tűz előtt túlnyomó részben nyomorúságos állapotban voltak.)
A gyakran ismétlődő tűzvészek a zeneszerzőkre is hatottak. Akár így, akár úgy. Ismert, hogy Josef Haydn szintén volt tűzkárosult. De a „téma” meg is ihlette. Die Feuersbrunst oder Das abgebrannte Haus (A tűzvész vagy A leégett ház) címen marionett-operát írt.
De másféle megpróbáltatást is zúdított a városra a történelem.
A Vörös Kakas, a tűz ősi kínai jelképe (és a kereszténységben a Feltámadás szimbóluma) egy időre átadta helyét a Gall Kakasnak.
Sopront már 1797-ben elérte a napóleoni háborúk oldalszele: nagy riadalom támadt, mert azt hitték, jönnek a franciák. De nem. Az insurgensek jelentek meg. A fegyveresek jelenléte ekkor még haszonnal is járt, ugyanis a június első napján a Balfi utcában kitört tűz oltásában eredményesen vettek részt. Ennek ellenére 63 ház égett le. Előjel? Tanulni kellett volna belőle. Hatását azonban elnyomták a hadakról, hadjáratokról, harci és politikai eseményekről szóló hírek. Csatkai Endre pontosan nem írja, mikor települt először a városba József nádor főhadiszállása, másodszor mindenesetre 1805-ben.
Volt is mire figyelni, hiszen egyre közelebb kerültek hozzánk a francia csapatok. 1809. május 29-én aztán megálltak a város kapuja előtt. Azzal fenyegették meg a bentieket, hogy rájuk gyújtják Sopront, ha nem engedik be őket. Az előző nap még díszszemlén parádézott polgárőrség hamar belátta, hogy nincs értelme az ellenállásnak. Hiszen friss volt még az emlék: 1808. július vége, a hármas tűzvész, amely füstölgő romhalmazzá változtatta a külső alkerületek nagyobb részét.
Ez a szörnyű pusztítás tanulmányom tárgya. Már csak azért is, mert a 174 napos francia megszállás viszontagságai a későbbi korok tudatából szinte teljesen kisöpörték a tűzvésznek még a nyomát is. Az alapos, mindenre figyelő Ernst Marbach, az Oedenburger Zeitung főszerkesztője, a Vörös Kakas első napi garázdálkodásának pontosan a hetvenötödik fordulóján, a soproni tűzoltóságról írott részletes vezércikkében egy fél mondatot sem szán 1808. július 19-ének. Mentségére legyen mondva, messziről érkezett, és csupán 1874-ben bukkant föl a város életében. Természetes viszont, hogy helytörténetírásunk nagyja, Csatkai Endre megemlékezett a rettenet napjairól. De hát ennek is már sok évtizede. Mostanában újabb alkalom lett volna beszélni a tragédiáról: a szervezett tűzoltóság 140 éves történetéről megjelent könyv az előzményeket ugyan tárgyalta, ezt a lehetőséget mégis elmulasztotta.
Pedig laptudósítások, több krónika és bőségben megmaradt hivatalos iratok adnak képet azokról az eseményekről. Jelentések, hirdetmények, nyomozati jegyzőkönyvek, az újjáépítésre vonatkozó megbízások, feljegyzések, listák és levelek stb. állnak rendelkezésére annak, aki a latin és a „gót betűs” német kézírásos szövegek tanulmányozásától nem riad vissza (magyar alig-alig akad). Lássuk tehát, mi is történt.