Tizián törpéi

Elbeszélés

Legyen kiállítás!

Kornél félrevonta a vitrázst, és nekitámasztotta homlokát a hideg ablaküvegnek. Odakint annak az időszaknak a szürke köde gomolygott, amelyben dönteni kell: bekapcsoljuk-e legalább a gyújtólángot, vagy pulóvert húzva takarékoskodjunk még egy darabig. Aki távfűtésre járó lakásában várja a fűtési szezont, megmenekül az efféle önállóságtól. A patikákban már fűtenek.

A férfi őszesre ritkult haját hátrasimítva emlékezett a múlt keserveire. Amikor panelok közé zártan kellett kibírni a kánikulát, és átvészelni a fagyos hónapokat. Szinte a rendszerváltás küszöbén szánta meg őket az apja, s ültette be a családot ebbe a téglaépületbe. — De apa, bankot raboltál? — örült és csodálkozott is egyben. Az öreg titokzatosan mosolygott: — Hja, a név. Egy Tiziánnak ne utalnának ki nagyobb lakást? Cseréltek. (Kisvártatva a földszinti gyógyszertárt is megszerezte nekik. — Többet aztán ne kérjetek tőlem semmit sem.)

Való igaz: hármójuknak inkább kell a hely.

Nemcsak azért, mert a kisasszonynak egyre nagyobbak az igényei, hanem azért is, mert ő maga nem tudna meglenni raktár nélkül. A gardróbban (milyen jó, hogy van) tornyosulnak rajzai és festményei. Meg az Angliából hozatott különleges minőségű akvarellpapír. Töretlen optimizmusának jele. Vastartalék. Nem ad belőle a lányának, hiába vetett szemet rá.

Hideg ez az ablak.

+++

Hites társa gémberedett ujjakkal, maga alá húzott lábbal stoppolt egy zoknit a fotelágyon. Jó, jó, persze, nem kell mindent kidobni, de Magdaléna még az Uffizi előtt is gondolkodóba esik, hogy megfizessék-e a belépőt. Pedig... ugyebár... kollégák alkotásai függnek ott a falakon... Sőt. Flóra, „az ő Flórájuk” is.

— Fűtsünk — szólott a ház ura és behúzódott a fürdőbe. Ott a gázbojler lidércfénye máris kellemesebbé tette a levegőt. De mire lesz meleg a szobában?

Semmi kedve itthon maradni. Már ezerszer megmondta, hogy kidobott pénz a lányát különrajzra járatni. Predesztinálva van arra, hogy mint az anyja, asszisztens legyen a patikájukban. Ha megjön a kedve a tanuláshoz, még gyógyszerész is lehet belőle. Apropó, Flóra. Hol csavarog már megint? Vigyázni kell rá. Kívülről már nő, belülről még gyerek.

Fölmegy a Körbe, csak lesz ott valaki.
— Látsz még ebben a sötétben? Egy szemüveg többe kerül. —Vacsorára hazajövök — tette hozzá kifelé menet.

+++

Az utcán feltűrte kabátja gallérját és a szokottnál is ferdébbre húzta Firenzében vásárolt tizianvörös barettjét. Legalább az egyik fülét védje. Barátságtalan idő. Hogy elmúlt ez a nyár is. Mint a többi.

Zsebre dugott kézzel várt, hogy zöldre váltson a lámpa. Ám csak jöttek sorban az autók fékezés nélkül, hiába nyomkodta a gombot. Azelőtt nem volt ennyi jármű. Túlnan a Körben égett a villany. Ha lesznek elegen, megpendíti a témát, mert ha jól számolja... Jól számolja?

Bizony! Huszonöt év, az huszonöt év. A zsűri először lesöpörte a munkáit, de aztán, amint azt a bennfentesek a fülébe súgták, valaki bedobta a köztudatba a nevét. Igen? Tényleg? Lehetséges, hogy leszármazott? És biztatásul a falra került az első alkotás.

Büszke volt, határtalanul büszke. Hiszen színtiszta autodidaktaként, mindenféle támogatás nélkül jutott szabadidejében a patikai robotból beljebb, a művészet berkeibe. A többi már simán ment. A mennyiség előbb-utóbb átcsapott minőségbe. Márpedig szorgalomban nem volt hiány. S amikor elődje, a mindenki által messze földön elismert alkotó, tekintete fönnakadt az örökkévalóságon, elárvult helyére egyhangúlag őt választották meg szervezetük elnökévé. Rosszmájúak szerint azért, hogy ecset helyett inkább az adminisztráció golyóstollát forgassa ezentúl.

A kisváros nem lett volna kis város, hogy ez a megjegyzés előbb-utóbb ne találjon utat Tizián fülébe. S a hallójáratokon tovább haladva, ne torkollott volna a bosszúnak fenntartott idegpályák szövevényébe. Ahá! Végre Sanyi, a bohém szobafestő akadt fenn a kivetett hálón. Itt az alkalom! No megállj csak! — sietett fel a lépcsőn.

+++

Amint belépett, szinte szétrebbentek. Egy kupacban festményt nézegettek mind: az apró termetű Lajos, a pénztáros, mellette a hórihorgas Jenő, a jegyző, a zeneiskola basszuskulcsba hajló igazgatója (mit keres itt ez az ember?), no és persze Sanyi, aki közben művészi füstkarikákat eregetett a szürkülő mennyezet felé. Mellettük állt, a cserépkályhának hasztalan dőlve, Gizi, a rajztanárnő. (Orrfújós hőmérséklet, mikor kezdődik a fűtési idény?)

— Behoztam — mentegetődzött az igazgató.

Tizián megelégedetten érzékelte, hogy lesz közönsége, erre mintegy kihangosította nekilendülő gondolatait:

— Kiállítást rendezünk! Az én jubileumom egyben a Kör jubileuma is — szögezte le.

Igen, hiszen harminc éve létezik a Festőkör, huszonöt éve került először kiállításuk falára az ő műve és húsz éve feszít az élen. Magabiztos volt az argumentumok felsorolásában, mert senki sem emlékezett pontosan az eseményekre (ki ezért, ki azért nem is emlékezhetett), ha pedig közbevetőleg jegyzőkönyv iránt érdeklődtek, vagy meg sem hallotta a kérdést, vagy felháborodottan vágta a fejükhöz: kételkedni merészelnek vezérük szavában? Különben természetesen megvannak az írásos bizonyítékok, s majd a főhelyre állított tárlók üvege alatt — a megfelelő oldalra hajtva — szemlélhetők lesznek.

Akkor meg mi a nehézség? Van, aki kételkedik a sikerben? Van? — A zeneiskola igazgatója kiegyenesedve lelkesedett. Muszorgszkij Egy kiállítás képei című alkotását ajánlotta aláfestő zeneként. Igaz, nem a leghalkabb, de oda illik.

— Különösen az a tétel — gúnyolódott Gizi —, amelyben Goldenberg Sámuel, a hatalmas, gazdag zsidó letorkollja a panaszkodó, szegény kis Smülét.

(Smüle? Smüle. Így olvasható a Dolgozók hangverseny-kalauzában.)

— Én? Zsidó? — készülődött a nagyemberben az antiszemitizmus. Jó, jó, csitították, s inkább az ötletet dicsérték. Hiszen az remek lesz! Porosodik a Kör sarkában egy régi lemezjátszó, elkoptatják a tűit, amíg a Nagyérdemű a képeket és egymást szemléli. Az igazgató örült, hogy javaslatát elfogadták, de szorongva várta, mit szólnak a képéhez. Ha az is felkerülhetne a falra! Egyelőre azonban mindenki a maga helyét kereste. — Főnök, legalább az előtérben!

Lajos, a Kör pénztárosa, az összehasonlítás lehetőségét hangsúlyozta, nem takarékoskodva jubilánsuk tehetségének dicséretével. Ez persze nem mindenkinek tetszett, legfőképpen Sanyi berzenkedett ellene (no azért szordínót téve a szájára). Végül a következő napra halasztották a döntést. Tizián előbb meglepődött, majd beleegyezett: — Hozom a műveimet! — zengett vészt jóslón.

Gizi az órájára nézett: — Sajnos, eljárt az idő.
— De holnap okvetlenül! — szólt a kórus.
— Nem hiszem, hogy sikerül — ingatta szép, kontyos fejét. Tizián végignézett rajta. — Meg kellene próbálni egyszer aktot festeni — villant át az agyán, ám menten a dac uralkodott el rajta. — Nem jön? Úgy kell neki. Utólag már kritizálhat.

+++

— Megint elmégy? — szólt Magdaléna.
— Ühüm — dünnyögött férjeura a rajzmappába rakodás közben.
— Gizi. Ez a nő miért tesz nekem mindig keresztbe? — tűnődött Kornél guggolásból felegyenesedve, aztán benyitott a gardróbba, hogy még néhány képét kihúzza a csomóból. Lássák, mit kell a falra akasztani. És hogy válasszanak plakátra valót. Mert az is kell. Számba vette, kik lehetnek ott. Megnyugodva csomagolt. Nem lesz ellenfele, a szobafestőn kívül. Sanyit majd leszereli valamivel.

Amikor megpillantották a rajzoktól dagadó mappát, kétségbeesve néztek egymásra. Hogyan magyarázzák meg elnöküknek, hogy talán mégsem kellene kitapétázni az egész termet saját alkotásaival. Alighanem jól sejtették, hogy éppen ettől a feladattól menekült el Gizi. — Nosza, Sanyi, te szállj szembe az öreggel — reménykedtek. Hát igen, ő tényleg művész. Ezt már díjakkal is elismerték. Nem tolható félre a jubileumtól.

Sanyi szórakozottan nézegette a kifogyhatatlannak látszó anyagot. A többiek zavartan tébláboltak körülötte. Szertartásos rágyújtás után, a szobafestő végre megszólalt:

— Válogassunk?
Tizián felhorkant. Majd ő. A dermedt csendben Sanyi kihívóan nézett föl:
— Kornél, ez a jubileum nemcsak a tiéd. Tudod, hogy tizenöt éve kaptam meg az első dicsérő oklevelet a megyei seregszemlén?
Tizenöt év! Már tizenöt év! Ezt valóban meg kell ünnepelni. A legjobb lenne... — próbálkoztak, de Tizián nem hagyta őket.
— Sanyi, akkor te leszel a következő kiállító. Majd tavasszal. Előbb nem — vágta oda diadallal.

+++

És a keretek?

Lajos, a pénztáros, a homlokára csapott. Hogy ez előbb nem jutott eszébe! De hogyan hozza szóba? Körülnézett. Mindenki magába roskadtan támasztotta a faborítású falat, Tizián pedig a mappa madzagját tekergette az ujja köré.

No most. Szenvtelen arccal, halkan, szinte mellékesen megjegyezte: — És honnan szedtek ennyi keretet? A társaság meg sem rezdült. — És honnan szedtek ennyi keretet? — sustorgott ismét, szemben a nagyhatalmúval.

Felocsúdtak. Úgy ám. Még a rajzszög is drága. De az persze szóba sem jöhet. Legalább üveg kellene. A kassza pedig üres. Valaki ajánlott egy képkeretezéssel foglalkozó mesterembert, csak az a baj, hogy ő is szeret festegetni.

És miért baj az? Mert csak akkor hajlandó jutányos áron, netán ingyen kereteket fabrikálni, ha ő is benne lesz a kollekcióban. — Nincs pénz a kasszában? — csodálkoztak. — Nem fizetitek a tagdíjat! — Nem-e? — Nem bizony.

— Nekem vannak kereteim — bökte ki Sanyi. Na hát akkor! — De azokban az én képeim vannak, uraim.

+++

A következő napokban a rendezők (sajnos csak maroknyi) csoportja, szponzort keresve, nyakába vette a várost. Amikor megint összeverődtek, tapasztalatokkal megrakodva, de üres kézzel számoltak be egymásnak arról, hogy kihalt a polgárok érdeklődése a kultúra iránt. A legtöbb, amit elértek, hogy illetékesek hajlandók lesznek néhány képet megvásárolni, persze majd csak a végén.

A végén? Még ez a halvány ígéret sem biztos. Hiszen választások lesznek, megkezdődött a helyezkedés. A fáradságosan kiépített összeköttetések szövevénye rövidesen semmivé válik, mint nagytakarításkor a pókháló. Új arcok, új emberek, új utak-módok. Ejnye, hogyan is van ez? Tizián megvakarta a füle tövét, s ettől kezdve alig-alig figyelt a többiekre.

A kis csapat latolgatni kezdte a választási esélyeket. Ki várható befutónak, kire nem lehet többé számítani, ki ül mintegy bebetonozva a helyén. Ha fel is merült néha egy-egy reményteljes név, rögtön lelohadt a lelkesedésük, hiszen már nincs annyi idő, hogy az illetőt mecénássá szelídítsék.

Akkor mi légyen? Szemben a kultúra megtűrt házával, bank betűi csillogtak. Ám ki ad hitelt az ágrólszakadt piktoroknak? Lajos, neked sincs valami jó ötleted?

Lajos, a pénztáros, a tanácstalanság bugyrából előrántott egy üres lottószelvényt. — Mondjátok a számokat, hátha bejön. Hopp! Előbb én kiikszelek kettőt. Semmi közötök hozzá: a feleségem életkora, meg az enyém. Jót nevettek rajta. Az életkor. Legyen. Sanyi és Jenő következett. Még egyet, az utolsót! A zeneiskola igazgatója már vette elő a golyóstollát, Lajos a mappára tette a papírt, amikor a jubiláns felcsattant: — És engem kihagynátok? — Ó, dehogy! — hajolt meg a kassza kezelője, s elfordult a muzsikus bosszús tekintete elől. Csalódottan nézték, hogyan rajzolódik ki az utolsó x. Mintha máris meg lennének rövidítve. Máris? Igen. Mennyi a főnyeremény? Az évtized legnagyobb összege. Tetemes summa, abból még a kiállításra is áldozhatnak — valamicskét. Ki mennyit akar. Mert a felvett készpénzt (ha odaadják), forintra pontosan öt részre osztják majd. (Hohó, te sejma! Neked duplán jut.) — Nem kéne előbb legombolni bizonyos százalékot a Körnek? Mondjuk a tagdíjhátralék fejében? — elmélkedett a pénztáros, alighanem jól sejtve, hogy ha egyszer az a pénz magánzsebbe vándorol, onnan kígyóbűvölő sem tudná visszavarázsolni. — De Lajos! Ennyire bízol csak bennünk?

A következő kérdés önként kínálkozott: ki adja föl? Pillanatra megborzongtak a felelősségtől. Hallottak esetekről, amikor valakinek a zsebében maradt... jaj ne, inkább ne is meséljétek. Különben is, Fortuna éppen az ő nyakukba borulna? Komoly ember nem hisz az ilyesmiben, mégis előbújt belőlük a bizakodás. (Azért festők, hogy kiszínezzék a jövőt.) Ki a legszerencsésebb kezű? — tanakodtak. — Majd én — vállalkozott rá az ötletgazda. — Pénzt ide! Százharminc osztva öttel — tartotta a markát (az elnök elnézett fölötte), majd belső zsebébe süllyesztette a papírt. — Fityiszt nektek, ez már az enyém. A mienk — vigyorgott magában hazafelé.

+++

Kiből lesz a polgármester?

— No jó, hagyjuk ezeket a parttalan álmodozásokat. — Tizián és az igazgató leállt a sarkon. Pénz kell? A bennfentes muzsikus biztos értesülése szerint a legesélyesebb párt jelöltet keres a polgármesteri bársonyszékbe. Tiszta kezű, új embert. Miért ne próbálkozhatna meg politikai pályával a mester? Tiziánnak igen jól esett ez a megszólítás. — Mi kell hozzá? — kérdezte. — Van ideje? Itt, éppen itt ülésezik az agytröszt a különszobában. Menjünk be, ismerem őket. Majd ők megmondják.

A poharak mélyén megoldást keresők képe egyszerre felderült. Érces hang, tekintélyt parancsoló külső, s ami a legfontosabb, semmilyen szempontból sem „érintett”, hiszen egész életében csak a patikában keverte a mérget. Van ártalmatlan hobbija? És fényképezhető felesége és lánya? Nagyszerű. Ami a hiányzó ismereteket illeti, azokat az agytröszt rövid úton pótolja. A helyi problémák. Itt a lista, amit az előző polgármester idő hiányában már nem tudott megoldani. Nyugodtan kiegészítheti — nyújtották át a fénymásolt oldalakat. Tizián visszariadt. Miért nem maradt székében a régi ember? — Hát, tulajdonképpen... — egymástól várták a választ, és közben vonogatták a vállukat. Csönd. — Ennyire tájékozatlan? — tűnődtek. Nem hallott volna a bírósági ítéletről? Vagy olyan dörzsölt, hogy így akarja megtudni az igazi okot?

— Nos? Bátran bele! — biztatta az igazgató. Mindenben segítik, higgye el.

Belé fogják tölteni a politikai meggyőződés sablonjait is. Keresztény erkölcs és morál, Szent Istváni-út, csatlakozás Európához, polgári értékrend. Magyar öntudat. Magyar öntudat? Hogyan hívják? Tizián? Idegenül hangzik. Valakinek rémlett, hogy olasz a név. Nosza, ha már lúd, legyen kövér, alakítsuk meg az olasz kisebbségi önkormányzatot. Száz szavazatot biztosan összeszednek. És akkor ad rá pénzt az állam. Számolatlanul. — Van még mód rá? — aggodalmaskodott valaki.

És mit kell tenni érte? Ugyan. Tenni? Fő az irodahelyiség. Fölszereléssel. A többi majd kialakul. De ez csak végső megoldás. Arra a nem várt esetre, ha a polgármesteri széket nem sikerülne megtartani. — Kiállítás? Kis türelmet, majd beszélünk róla.

+++

Kis türelmet? Hm. Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok. Addig is tegyünk valamit. Tiziánnak be kellett látnia, hogy engedmények nélkül semmi sem lesz az eseményből. Némi fejtörés után elzarándokolt a képkeretezőhöz. Odafelé menet még száz darab keret rózsaszínű álma színesítette tudatát, de amikor belépett a fűrészporillatú műhely galambpiszoktól koszos üvegteteje alá, zsugorodni kezdett a reménye. És terebélyesedni a szám, amit fel kell ajánlania fizetség helyett.

Zavarba jött, mert széles mosollyal üdvözölték. A mester jóindulatúan végighallgatta a tervek magasságos röptét, aztán lehúzta az egészet az agyagos földre: — A pártot is támogatnom kell. Hiszen megegyeztünk a kocsmában. (Tizián biccentett, bár nem emlékezett az arcra.) Tudom a kötelességem, s mert Önről van szó: ötvenet legyártok hitelbe. Feltéve, hogy kapok helyet a falon.

— Mennyit? — Nem többet, ugyanannyit. — És hitelbe? — A bevételen osztozunk. Tizián úr, kezet rá! Egy hét múlva viheti! Nincs a városban még egy ember, aki ennyit áldozna a kultúrára! — veregette meg saját atlaszi vállát. Tizián keserűen bólintott, majd megadóan nyújtotta a kezét. Hogyan mondják? Gentlemen’s agreement. Körülnézett. Sajnos figyelték.

Nem volt elég, hogy rossz üzletet kötött, még rögtönzött programbeszédet is kellett tartania. Kuncsaft, segéd és kifutófiú fogta körül. — Hogyne, persze, ezt is, azt is — ígérgetett keresztül-kasul, csakhogy elmehessen végre.

+++

Hamar felriadt az éjjel. Miért nem alszik? A kérlelhetetlen ketyegés figyelmeztette, hogy a pihenés órái vészesen fogynak. Mellette szusszant a párja. Jó neki. Vekkerszó után majd Magdaléna verhet lelket belé, hogy karikás szemmel induljon a napnak. Hátára fordult és számolni kezdett, de elunta. Éberen bámult a mennyezetre.

Legalább mondta volna azt az úrnak, hogy ugye nem haragszik, ha előbb lezsűrizzük a bizonyára kiváló alkotásait. Akkor szélesre tárhatná karjait: — Látja? Ezek a fővárosiak! Hírmondót sem hagytak a listán! Egymás vállán zokoghatnák el a hajdani kabarécímet: Nyomják Krahácsot!

Most aztán miképpen szoríthatja ki a teremből a mestert?

Végül azt ötlötte ki, hogy autóval megy az áruért. Mennél kisebb autóval, hogy csak az ő keretei férjenek be. — Átlátszó trükk, ám hatásos — fordult az oldalára, s mivel nem volt, aki ellentmondott volna, végre jól kialudta magát.

Gyorsan elmúlt a hét. A patikából (természetesen a patikából, ez a szokása még beosztott korából maradt meg) biztonság kedvéért felhívta az asztalost. Tanakodás a vonal másik végén. Jöhetünk? Hát...

Jenőt kérte meg, hogy segítsen a cipekedésben. A Trabant már üresen is alig zihálva vette a kanyarokat, mi lesz ezzel, ha telerakják? Mikor megálltak a cégtábla alatt, nyakigláb vezetője nehezen kászálódott ki belőle. A műhely főnöke lesújtó pillantással mérte végig az ütött-kopott alkalmatlanságot, aztán felajánlotta, hogy majd ő...Csak kis türelem, most éppen vidéken tartózkodnak az emberei. Miről is van szó? Ja, a keretek?

Körbenéztek. Az igazat megvallva, volt abban a műhelyben minden, csak éppen az nem, amiért jöttek. Máris vitték volna? Mire kellene? Szombatra? Ilyet nem ígérhetett. Nincs egy perc ideje sem. Mindenki megőrült. Egyszerre költöznek és mind beépített szekrényt akar. Ötven darab? No jó, szorítunk nekik helyet. Mikor? Tessék érdeklődni.

Leforrázva szédelegtek ki az ajtón. Most már tényleg csak a főnyeremény segíthet. — Vagy a párt — mormogott a jubiláns és kellemesen emlékezett vissza a rögtönzött programbeszéde utáni tapsra. Azért mégiscsak jó a népszerűség!

+++

Még mindig: kiből lesz a polgármester?

Az emeleti különszobában már vágni lehetett a füstöt. Amikor a jelölt rájuk nyitott, éppen az egészségügy jelszavait szövegezték. Patikus uram, mit tud ehhez hozzátenni? Tizián belekezdett a dohányzás elleni brosúra felmondásához. Rövidesen észrevette azonban, hogy ezeknek ugyan beszélhet. Volt, aki a csikkek számlálásába fogott, volt, aki gúnyosan nézett a szónok szemébe: — Ön sohasem gyújtott rá? A helyi szervezet elnöke, megelőzve a kínos vitát, közbeszólt: — Ezt mi valamennyien tudjuk. Riogatással tele van már a hócipőnk. Különben is a dohánygyár támogat minket.

Valakinek eszébe jutott a régi plakát, amelyen a kövér bankár kezében szivar füstölög. Nos ezt kell kicsit megváltoztatni. Valahogy úgy — javasolták —, hogy a kommunizmusban csak a bankár szívhatott szivart, ma már bárki megveheti. Minek köszönhető ez a fejlődés? Szavazzatok a folytonosságra! — Remek! — doboltak az asztalon. De ne a zsidókra! — nevettek.

Fiúk, a gyógyszergyárra is gondolni kell! — Tegyük ingyenessé az óvszereket! — röhögött valaki a sarokban. — És hol van abban az üzlet? Hát tényleg, hol van abban az üzlet. De ki szavaz ránk, ha drágább lesz a Béres-csepp? Gyerekek, nem hallottatok még kompenzációról? Az árakat most emeljük, megígérve a kompenzációt, de azt majd csak ősszel szavaztatjuk meg az országgyűléssel. Különben ez nem a mi dolgunk. Ezentúl itt helyben csak egy jelszavunk lehet: éljenek a patikák! És éljenek a patikusok (az árrésből)!

Nők? A háttér, a család, a sok gyerek. Szöveg bőven. Azért van egy-két jelöltünk is. És már gyakorol a kórus.

Tessék egy ív papír, jegyezze a jelszavakat. Főpróba holnapután az új iskolában. Kezdjük a kampányt. Majd én bemutatom. Mikor lenne a jubileumi kiállítás megnyitója? Remek alkalom. Meghívjuk rá országgyűlési képviselőnket. Tizián úr, addigra már úgy fog beszélni, mintha mindig is politikus lett volna.

+++

Flóra felágaskodott és bekukucskált a patikába. Anyja már nem volt benn.
— Jobb, ha abbahagyjuk. Mennem kell.
Karcsi erősködött: — Széltében-hosszában beszélik. Kérdezd csak meg.
— Apámmal az utóbbi időben nem vagyunk beszélő viszonyban. Amióta megdicsértek. Ami igaz, az igaz, jobban rajzolok, mint ő. No szia.
Megtorpant az ajtajuk előtt. Hol a kulcsa? Idegesen túrt bele a táskájába.

Semmi. Szégyenszemre megnyomta a csöngőt.
Anyja nyitott ajtót: — Hol hagytad el már megint?
Ki kell szórni az egészet. Megcsörrent a kulcs. Nagy megkönnyebbülés. Vidd csak be szépen a cuccot a szobádba.
— Anyu, azt mondta Karcsi...
— Tudod, Apád nem szereti, ha mindig vele császkálsz.
— Azt mondta Karcsi, hogy Apu lesz a polgármester.
— Hát ezt meg honnan veszed?
— Azt is mondta, hogy az a párt folyton hazudik, arrogáns a néppel és lenyúl, mi az, hogy lenyúl? Karcsi mondta.
— Gondolod, hogy apád ilyenekkel áll össze?
Flóra nem gondolta, csak arról számolt be, amit hallott: a mostani polgármester is az ő emberük, pedig első fokon elítélte a bíróság. Mi az, hogy első fokon?
— Mivel tömi a fejed ez a fiú!
— Szerinte Apu csak azért kell a pártnak, hogy leplezze az eddigi disznóságaikat és fenntartsa az uralmukat. Én ezt nem hiszem. Megmondom Karcsinak, hogy ha nem hagyja abba a gyanúsítgatást, fel is út, le is út.

Magdaléna helyeselte az elhatározást. — Apa hol van? — gondolkodott el Flóra.

— Apa? Hol lehetne? Talán a Körben — habozott Magdaléna.

+++

A jelölt másnap reggel visszavonult a patika irodájába azzal, hogy rendelést kell írnia. A kis dundi adminisztrátornő máris indult, hogy megfőzze az ilyenkor szokásos feketét (jó erőset, Mancika). Tizián kihasználva a pillanatot, gyorsan elővette az este készített feljegyzéseit és egy újságot a pirossal aláhúzott jelszavakkal. Életében nem olvasott vezércikket, Szégyellte, hogy vénségére magolnia kell. Délig ki sem bújt az „odújából”.

Otthon szórakozottan kanalazta a levest, s gondolatai kavargását jobb kezének kanyargós mozdulataival kísérte. Az asszony egy darabig csak nézte, aztán erőt vett magán és megkérdezte, ugyan mi történt. — Magdaléna, nem lehetetlen, hogy én leszek a polgármester.

— Szóval igaz?
— Honnan tudod?
— Beszélik. A patikában is.
Fogas kérdés, haragudjon; vagy örüljön neki. Felesége nem lelkesedett:
— Kornél, nem jó ez így nekünk? Így, ahogyan van? Ismer, kedvel a környék, megvan a betevő falatunk...
— Akkor majd félnapos leszel, s nem hozatjuk az ebédet. Különben mit tudod te azt, Magdaléna, mi mire jó — legyintett a férfi. — Ha keresnek, délután kampányolok, este meg a Körben leszek.

+++

Egyre nagyobb a mellény

Néhány bagózó kamaszon kívül senki sem ténfergett az új iskola környékén. Odabenn vödrök, félbehagyott takarítás nyomai. A portás szíves szóval az emeletre irányította Kornélt. A folyosó végén, a húszas szoba. A padok és székek részben egymáson, a táblán félig letörölt képletek. A katedrán csenevész cserepes virág. Iskolaszag. A hátsó falra akasztott hangszóróból az óra végét vagy elejét jelző csöngőszó figyelmeztette, hogy az iskolaév gépezete diákok nélkül is folyamatosan működik. Társadalmi munkás ugrott be az ajtón és kétségbeesetten próbált a hanggal szembeszállni. Söprűnyeles beavatkozása sikerrel járt: a szerkezet darabokra esve hullott le a falról. Kornél ebből is megérthette, miért kell a kampányoláshoz pénz.

A férfi nekilátott a terem rendbetételéhez. Kisvártatva segítői is akadtak. Nagy csapkodással, nyikorgással helyre tették a berendezést, közben biztosították a jelöl- tet, hogy sok meghívó ment ki és rövidesen megjön a vezérkar. Sok idejük nincs, mert tanácskozásról érkeznek, és másik gyűlésre igyekeznek innét. Tessék letenni a kabátot, mert igaz, hogy a fűtőtestek már kihűltek, de azért még mindig 18 a fokok száma.

Az bizony már majdnem páraláttató hideg, s ami még rosszabb, alattomosan fészkeli be magát a kevésszámú textilréteg alá. Kornél irigyelte a gyéren érkezőket. Némileg kigombolt kabátban, sállal, pulóverrel megerősítve zöttyentek le a székekre. A nők kalapban, a férfiak is csak sokára vették le a sapkájukat. Jönnek még? A társadalmi munkás kihajolt az ablakon: — Itt vannak! — közölte diadallal, s rácsukta a belengedező jeges szellőre az ablakszárnyakat.

A helyi szervezet elnöke mindjárt rátért a tárgyra. Lelkes, sőt lelkendező szavakkal ecsetelte a polgármesterjelölt kiváló tulajdonságait, alkalmasságát, vezetői képességeit, a mintaszerű családi hátteret, a feleséget, mint férje odaadó támogatóját, a képzőművészetekben máris kiemelkedő tehetségű leányát, s felkérte a jelenlévőket, hogy vigyék széjjel az örömhírt: megvan az utód, csak voksolni kell rá. Megértőnek mutatkozott, hogy a szervezés hatékonysága a tíz százalékot sem érte el. (Tessék előre ülni, van itt hely.) Így szokott az lenni, az emberek ilyenkor nem érnek rá, de a nagygyűlésen bizonyára roskadozni fog a karzat a tömegtől. — Hölgyeim és uraim, ragadják meg az alkalmat és kérdezzenek. A legkényesebb kérdéseket is föltehetik, ami a város jelenlegi és jövőbeni problémáit illeti. Tizián úr bizonyára mindenre frappáns és naprakész válaszokat ad majd. (Ki láthatta, hogy Kornélnak összehúzódott a gyomra!) Sajnos nekünk tovább kell mennünk egy házzal — mosolygott és távozott kíséretével. (Ha vissza tudná húzni őket!)

Az ottmaradtak méregették egymást. Kornél némán mozgó ajakkal számba vette a súlyosabbnál súlyosabb problémákat, és a leírt válaszokat keresve, reménytelenül lapozgatott a keresztben, hosszában telefirkált papírjai között. Egyáltalán itt és most mire adhat megoldást? Ha éjfélig itt ülnek, akkor sem. Jól bennhagyták a slamasztikában.

Nehezen indult a beszélgetés. Hallgatói várták, ki lesz közülük a kezdeményező. Végre valaki belevágott a sűrűjébe: elpanaszolta, hogy bár az iskolában tilos a dohányzás, a ház előtt az a sok mihaszna srác szemébe fújta a füstöt.

A későn jött elnézést kért, hogy nem hallotta az összejövetel elejét. Neki csak egy kérdése van, aztán már megy is: mi lesz a kutyapiszokkal? Rossz a közvilágítás, már járni sem lehet úgy az utcán, hogy bele ne lépjen az ember valamibe. Felszakadtak a gátak, egymás szavába vágva elemezték a kétségbeejtő helyzetet, és sorolták a jó nyugati megoldásokat. Kislapát, söprű, büntetés. Miért nem lehet itt is?

Diákkorában nagyon izgulós volt. Anyja bátorította azzal, hogy ha beszél sokak előtt, nézze őket káposztafejeknek. Nosza. Mondott nekik néhány frázist, amit olvasott valahol. Látta, hogy megnyugodva bólogatnak. — Megy ez kérem — élvezte a saját hangját. Földhözragadt népség. Egy hordó savanyú káposztában több az értelem, mint ezekben! Szakasztott úgy, mint a patikában! Hány olyan beteg van, aki húsz éve szedi azt a gyógyszert, de még most sem tudja a nevét! Hát még, hogy mi a baja.

Legközelebb csak a forma kedvéért teregeti ki a papírjait.

Egy darabig még jegyzetelt, aztán elakadt annál a szónál, hogy hogyan kell írni a rottweilert. Valahol olvasta, hogy azt a dögöt valami német városról nevezték el, no de magyarosodott már, vagy nem? Mire felnézett, már csak a társadalmi munkás állt vele szemben. A hosszú neon lámpatestek villódzva gyulladtak be. — Tetszik még maradni? — kérdezte tisztelettudóan, s ujját a villanykapcsolóra tette, hogy a számára kedvező válasz esetén pillanatnyi késedelem nélkül ismét sötétet idézzen elő. Nyert. Tizián olyan gyorsan hagyta el a termet, hogy már csak az utcán gombolta be a kabátját. (Bemegy és az asztalra csap: tömeget, tömeget, ha azt akarják, hogy nyerjen! A többit bízzák rá, mind az ujja köré tekeri.)

Ott kint a lámpák fénye óriásplakátokra esett. Az övé mellett a nyomában járó másik jelölt kihívó mosolya. A fene egye meg! Csináljanak jobbat! Fizessék meg a fotóst! Mindennel neki kell törődnie?

+++

Iszunk a medve bőrére!

Már megint a megszokott kép: amint belépett, szétrebbentek a zizegő rajzpapírok közül. Ugyanaz a társaság. Hogy leplezzék zavarukat, egymás után járultak elnökük elé és csikorgó udvariassággal gratuláltak neki azért, hogy ezentúl polgármester-jelöltként is tisztelhetik. Nagy szó, ilyen még nem volt a piktorok között.

Valami olyasmit igyekezett megfogalmazni, hogy cseppet sem változott a címe által, de amikor elősorolta, hol mindenfelé tart a következő napokban kampánygyűlést, és miről fejti ki a párt álláspontját, elnézett a jelenlévők fölött és valami arc nélküli tömeg délibábjához intézte egyre nagyobb hangerővel a szavait. A zeneiskolai igazgató elégedetten bólintott, Sanyi viszont félbeszakította: — Kornél, szállj kicsit lejjebb, közénk. Mit akarsz konkrétan tenni a Kör érdekében?

— Ugyan mit tud tenni egy eladósodott város? Figyeljetek, most jön a java! — állította be a Kör rádióját Lajos. Jenő kapcsolt: — Ilyenkor szokták bemondani? Lajos bólintott és fülét a fadingosan sistergő készülékhez szorította. (Közös lónak túros a háta. Boldog-boldogtalan nyaggatja szegényt.) Jenő papírt vett elő és kiélesített golyóstollal várta a számokat. Kisvártatva elő is jöttek. Mind az öt. Ezek lettek volna? Lajos bólintott: — Fölírtam.

Üdvrivalgás, kalapok a mennyezetig, egymás nyakába borultak, de főleg Giziébe. (— Miből maradtam ki?— csodálkozott rájuk.) Egyszerre kiabált mind: — Autót veszek! Házat veszek! Villát veszek a Kanári szigeteken! Kanárit veszek! Mindent veszek, amit csak eladnak! Aztán elfogyott a szusz.

— Csak hétfőn reggel derül ki, hogy mennyit ér? — türelmetlenkedtek. — Addig izgulhatunk. Csőstül jelentkezhetnek a nyertesek, s akkor mi marad nekünk? Azért ez alig valószínű. A múltkori óriásnyereményt is egy ember vitte el.

Jenő kételkedett: — Te Lajos, jól írtad le?

Gizi rátett még egy lapáttal: — Játszottatok? És miért írtad le? Hiszen a segédszelvény nálad maradt!

— Az a feleségemnél van — vallotta be a pénztáros. — Nagy papucs vagy te — nevettek mind.

— Hát akkor igyunk a sikerre! — javasolta Sanyi. — Igyunk, de mit? És hol?

Lementek a közeli kocsmába. Egy üveg bort... Csak úgy, egy üveggel? Tokajit! Legalább egy tokajit! — vágtak egymás szavába. A csapos elbámult rajtuk. De úgy látta, egyébként józanok. Csak Sanyit ismerte, ezért aztán rajtuk tartotta a szemét. Előbb a pultnál cövekeltek le, ám rövidesen megadták a módját, és leültek a sarokasztalhoz. Oda már tepertős pogácsa is került. — Fogpróbálón kemény — óvta őket a vágott barna hátú borkorcsolyától a szobafestő. Éppen jókor. Tizián visszahúzta a kosártól a kezét.

— Szóval mihez kezdünk azzal a rengeteg pénzzel? — fogták halkabbra a szót. Tele volt a helyiség keresztül-kasul hangoskodókkal. A rossz világítás gyenge fénye a pénztárgépnél messzebbre nem igen terjedt. De hát egyébként is miért éppen velük szórakoztak volna — remélték.

Hogyan fogják felvenni a pénzt? Taxival mennek érte? Az drága. Ugyan. Öt felé osztva nem kerül annyiba. És megéri. Kilesik ám ezek a maffiózók, hogy ki mennyit söpör be a pénztárnál. Aztán követnek téged, míg elhagyott területre nem érsz. Lehet, hogy a taxis be van szervezve. Hát akkor? — Jenő, a te Trabantod nem feltűnő. — Ha csak addig ki nem cserélem egy Porschera. — Por se lesz belőle — hahotáztak, valami régi viccre emlékezve. — Szóval mire költitek?

— Még egy kicsit — tartotta Gizi a poharát. (Jól teletöltötték.) — Nekem is adtok némi részesedést? Akkor benevezek egy olasz körútra. — Egyedül? Veled megyek! — harsogott a kórus. — Pszt! Egy olasz? Legyen világkörüli!

Tizián azon kapta magát, hogy minduntalan Gizin felejti a tekintetét. Sőt. Egy- egy pillanatra összekapcsolódtak. Legalább így. Hm.

A rajztanárnő kezdett átcsúszni abba a korba, amikor a nőket az idősödő férfiak érett szépségnek dicsérik, szemüveggel sem látva meg a szarkalábakat. A vele egykorúak viszont már nem nagyon keresik a társaságát. Ilyenkor meg kell becsülni minden hálás pillantást. És viszonozni érzelmes köszönömmel, ha valaki megpróbálja felsegíteni a kabátját. Ha nem nagyon sikerül is. — Pardon — mondta Tizián Gizinek —, egy pillanat. És hátraindult.

Amikor visszajött a mellékhelyiségből, már a többiek is felcihelődtek. Az üveg kiürült. Nem volt mit bámulni rajta. Sanyi rendelt volna még eggyel, de leintették. Majd. Ha zsebükben a húszezresek. Mégsem akaródzott elindulni. Persze, mert tudat alatt arra vártak, hogy valaki állja a cehhet. Észre sem vették, hogy mellettük a csapos köhintve bűvöli őket, hogy megnyíljanak a bugyellárisok. Ilyenkor még nehezebb a kabátok ujját megtalálni. Sanyi némi habozás után a Kör „pénzügyminiszterének” vállára tette a kezét. — Lajos? Gyere. Egy rundét. És csak úgy, kabátban a pultra könyököltek.

Ezt meghallva Jenő a maga részéről elintézettnek vélte az ügyet, és azzal a felkiáltással, hogy autószakértő barátjához igyekszik, eltávozott. Hm, ebből tényleg Porsche lesz! Mivel Tizián természetesnek vette, hogy meghívták az iszogatásra, szintén a kilincset kereste. Csak az utolsó pillanatban győzött benne az udvariasság, és előreengedte Gizit. Ki maradt még?

Az igazgató körül egyszerre levegőssé vált a tér. Fancsali képpel húzta elő a pénztárcáját. Nem olcsó a tokaji. Legalább tudná biztosan, hogy műve a falra kerül! — Számlát tetszik? — I-igen! — esett le a húszfilléres és megnyugodva rakta a többi mellé a papírt.

+++

Tegezz!

— De jó ez a friss hideg! Teletöltötték a poharam. Nem tudom, mi lett volna velem, ha tovább maradunk! — húzódott Gizi a nagyember mellé. Néhány lépést magyarázat nélkül is egy irányban tehettek meg, de a járdaszegélyen már határozni kellett. Mivel Kornél egy szót sem szólt, a nő halkan, szinte szemérmesen arra kérte, hogy kísérje őt haza.

Mégis szédeleg kissé, állapította meg, és jobb híján elismételte azt, amivel az előbb már megcélozta a férfi fülét. Sajnos azonban a bizalmas közlésekhez szorosan hozzátartozó halkság nagyrészt fennakadt a felhajtott galléron, s csak darab idő elteltével tudatosult Kornélban, hogy nemcsak nincs egyedül, hanem beszélnek is hozzá.

— Legutóbb érettségi bankettemen ittam tokajit. Gizi, hazakísérhetem?

— Támogassuk egymást. — lépett tovább a nő így is, úgy is. A férfi sem állt meg az előző szinten:

— Megengedi? — karolt belé. Elég sötét volt az utca.
— Vigyázzon, erre mifelénk sok a kátyú.
Téma a közvilágítás és a járdák. Sokan emlegették az utóbbi napokban.

Belemelegedett. A kissé süket emberek önvédelmi reflexeként folyt belőle a szó, nehogy úgy járjon, mint az előbb. Azért közben egyszer megkérdezte a tanárnőtől, hogy érdekli-e a politika. Gizit minden érdekelte, amivel Kornél foglalkozik. Akinek olyan tehetséges a lánya... Hamar észre kellett vennie, hogy rosszul szólt.

Örökölni csak abból lehet, ami van. S ami van, az mindig több, mint ami örökségként az utódra száll — hozta helyre a hibát. Így már jó, derült föl Kornél, s elpanaszolta, mi a baj Flórával. Magdaléna persze mindig a pártját fogja. Magdaléna jó asszony, jól vezeti a háztartást, de képtelen szárnyalni.

— Nem is tudom, mit venne azért a sok millióért. Biztos egy új stoppolófát. — Jót nevettek.

— Megérkeztünk. Magának jobb a szeme. El tudja találni a kulcslyukat? — próbálkozott Gizi a sötétben. Ha öngyújtója lenne — gondolkodott el Kornél —, már be is léphetnének a lépcsőházba. Szerencséje volt, így is sikerült. Észre sem vette, hogy fiatalosan trappol a nő után felfelé.

— Mutatok valamit. Kíváncsi vagyok a véleményére — csábította tovább Gizi, s előreengedte a lakásba.

— Amíg beindul a távfűtés, jó szolgálatot tesz ez az olajradiátor — állapították meg. A nő az üveges szekrényhez lépett és tálcán két kupicát tett az asztalra. Mutatta Kornélnak a díszes címkéjű üveget. — A tanítványaim adták névnapomra. — Elnézést, legalább utólag hadd gratuláljak. — Ó, már rég volt. De azért köszönöm. Magától minden jól esik — ült le Kornél mellé a pamlagra. — Emelem poharam polgármester úr egészségére! — ünnepélyeskedett. A második kupica előtt Kornél névnapjára ittak volna, de Gizi váratlanul hozzátette: — Ha már így összekerültünk, nem innánk pertut? A férfi szabadkozott. — Ez már igazán sok lenne — tiltakozott, de belezavarodott a mondatába. — Nem, nem a pertu, a kupica — mentegetődzött. Csak nem futamodik meg tőle?

No ezt is lehetett így, vagy úgy érteni. Nincs helye a további habozásnak. Felhörpintette mindegyik a másikát, úgy, ahogy az szokás, csak a csók sikerült a tervezettnél jobban. — Valamit mutatok neked — ment be Gizi a fürdőszobába, s köpenyben jött vissza. — Hogy tetszik?

— Ezt is a tanítványaidtól kaptad? — ágaskodott Kornélban a féltékenység.

— Alatta nincs semmi — súgta a nő, és gyakorlott mozdulattal bontotta ki a férfi „kravátliját”. Úgy is mondják: nyaktekerészeti mellfekvenc — jutott eszébe, mielőtt végleg elborította volna az agyát a győztes érzékiség, s mielőtt ráfeküdt volna jövendő polgármesterére.

— Szeress! Még! — bíztatta nehezen oldódó társát. De Kornélnak mennie kellett. — Nagyszerű férfi vagy — hangzott a nem teljesen őszinte vallomás —, gyere máskor is. És legyen több időd... — búcsúzott a nő. Villant a lámpa, hallotta, hogy a szomszéd zárja csikordul. Talán megvárhatta volna, míg elmegy az ő bejárata előtt, de vendége addigra már a küszöbre lépett. Így viszont gúnyos „jóestét” kaptak mind a ketten.

Kornél elindult lefelé. Mögötte kattant az ajtó, de nem nézett hátra. Szégyellte magát. S nem tudta tisztázni miért: azért-e, mert itt volt, vagy azért, mert sem testben, sem lélekben nem volt itt igazán?

— Ki volt ez az ember? — motoszkált benne a sejtés. Egy darabig állt, a korlátba kapaszkodva, aztán vállat vont és kibotorkált a lépcsőházból, mert közben elaludt a villany.

+++

— Máris ünnepeltetek? — csapta meg Magdaléna orrát az alkohol illata, és reflexszerűen igazította helyre férje nyakkendőjét. Pedig most már igazán nincs sok értelme, hogy egyenesen álljon, hiszen az úr hazaérkezett.

— Ünnepeltünk — jutott eszébe Tiziánnak az egyetlen magyarázat —, ünnepeltünk, mert megnyertük a főnyereményt!

+++

Asszony, feladtad a lottót?

Sanyi gondterhelten forgatta kezében a poharat. Legkésőbb két hét múlva neki kell látni a kiállítás megrendezéséhez, különben semmi sem lesz belőle a választásokig. Még egy szál keret sincs itt. Nem beszéltek még a nyomdával, pedig nemcsak plakát kell, hanem meghívók és katalógus is. Ha nem akarunk leégni, fel kell kötni a gatyát. Tudod, micsoda munka ez? És nem magunknak, hanem az öreg dicsőségére. Pfuj, de utálom az egészet.

Lajos a pultra könyökölve szinte már kínosan hallgatott, ám egyszerre felélénkült: — Te Sanyi, nyert ügyünk van. (Hogyhogy?) A főnök most annyira el van foglalva a kampányolással, hogy örömmel venné, ha megszabadítanánk a Kör gondjaitól. Elhiszed? Alkalmas pillanatban arra is ráállna, hogy cserébe felkerülhessünk a falra. Neki most nem a kis festmények a lényeg, hanem az óriásplakátok, amikkel a pártja ragasztja körbe a várost.

— És amelyeken az ő arcvonásai virítanak.

Az a baj, hogy csakis hitelben dolgozhatnak, mert a főnyereményt három hétnél előbb nem adják ki nekik. Akármennyi legyen is az. Ezt viszont meg kell értenie minden hitelezőnek. — Majd lobogtatod nekik a szelvényt, öregfiú. Micsoda ötlet volt ez a lottó! — vágta hátba barátját a szobafestő. — Nézegetni fogod addig minden este?

Nézegetni? Lajos belesápadt. — Te Sanyi! — borult el a tekintete. — Tudom, menj csak haza, sodrófával vár a feleséged! Mondtam, én fizetem.

Lajos fölrángatta magára a kabátját. Most érezte, hogy fejébe szállt az ital. Szédültében alig találta meg a kijáratot. Odakint megrázta magát. A hideg kijózanította, de minek. Elemi erővel tört rá a rémület: — Asszony, feladtad a lottót?

Bambán néztek rá a járókelők.

Nehezen fordult a biztonsági zárban a kulcs. Addig nyomta, lökte, gyömöszölte, míg be nem esett ajtóstul a lakásba. Most már kiabált: — Asszony! Feladtad a lottót?

Üresen kongtak a szavak a hallban, beljebb belerúgott egy karosszékbe. Feltépte a fürdő ajtaját. Sehol senki.

A rászakadt nagy-nagy csendben egy légy repült át előtte a szobán, majd élettelenül hullott le az ablak párkányára. Megfagyott a köd. Odakint és a fejében.

+++

Kölcsönkönyv a javából

Flóra kezéből kiesett egy könyv, amikor táskástul berontott a szobába. — Csinn-bumm! — nézett föl a vasalásból Magdaléna. — Hallom, hogy megérkeztél.

— Szia, Anyu. — köszönt gyorsan és máris bevette volna magát a birodalmába. — Nem vagy éhes?
— Köszi, majd később — szólt vissza az ajtóból.

— Milyen könyvet hoztál? — kérdezte óvatos ellenőrzésképpen az anyja.

Karcsitól, persze Karcsitól kapta, mielőbbi elolvasásra. Hogy mi? Karcsi azt mondta, hogy igen jó könyv. Megszívlelendő. A szerző valami nagy díjat kapott érte.

— Az előbb emlegették a rádióban — azonosította az asszony és újabb adag zsebkendőt emelt ki a kosárból.

Flóra néhány pillanatig elnézte, hogyan dolgozik az anyja, aztán behúzta maga mögött az ajtót, hasra vágta magát a díványon, és belelapozott a kötetbe. Megvolt az a rossz szokása, hogy előbb a végébe olvasott bele, de mivel ezúttal nem tudott mit kezdeni az ott talált mondatokkal, meg amúgy is kiokították, elkezdte rendesen olvasni az elejétől.

Az első tízegynéhány oldal után felfedezte magában, hogy éhes.
— No mégis? Várj, majd megmelegítem.
Két perc múlva már ott gőzölgött a tányéron az ebéd. Magdaléna büszkén mutatta lányának az új szerzeményt, a mikrohullámú sütőt. (A fehér habszivacs- darabok vége kiállt a szemetesvödörből.) — Van egy kis szaga. Majd elmúlik — csukta be a készülék ajtaját. — Jaj, a vasaló! — sietett vissza a fehérnemű halmai mellé.

— Karcsiék elmentek plakátot ragasztani — kiabált be Flóra két falat között a konyhából. — Apunak nem kell segíteni? Magdaléna nem tudta. Ha kellene, biztosan szóltak volna. Annyira távol állt a politikától, hogy a fiú társadalmi munkáját nem a vetélytársnak szóló tevékenységként értékelte, hanem egyszerűen mint férfimunkát. Létracipelés, vödör, pemzli, ahogy az a hirdető vállalat embereitől elvárható.

Délelőttös volt, nyugodtan folytathatta a vasalást. Mellette továbbra is szólt a rádió. Kismamáknak adták a jó tanácsokat. Nem érdekelte, de mégis jobb, mint a csönd.

Már villanyt kellett gyújtani, ám Flóra csak nem jött ki a szobából. Múltak az órák. Az asszony benyitott:

— Még mindig azt a könyvet olvasod? És a lecke? És a lecke...
— Apu mikor jön haza?
Vacsora.

— Mondd, Anyu, meddig bírnád ki egy tál levessel? És egy kis darab kenyérrel? Magdaléna eltűnődött. Ha fogyókúrázna. Hát nem sokáig.
— Hál’istennek, van mit enned.
— És még vernek is...

— Nem kérsz többet?

Flóra mondott valamit, de már csak a szobájába befelé menet. Késő este, amikor Magdaléna — túl a tévénézésen — azon gondolkodott, hogy megvárja-e Kornélt, vagy esetleg olvasson valami gondűzőt az ágyban elalvásig, látta, hogy odabentről még kiszűrődik a fény. Némi habozás után benyitott. Flóra fel sem nézett. Anyja várt. A lány pár oldalt átlapozott, majd egyszer csak nagy sóhajjal becsapta a könyvet.

— Anyu, erről sohasem meséltetek. Azt mondja Karcsi, hogy nem nézünk szembe a múlttal.

— A múlt? Milyen múlt? Az 56? Apád is éppen csak világra jött.
— Nem az 56. Azt mondja Karcsi, hogy ez a Holocaust — mutatott rá a kötetre. — Szembe kell nézni vele? Nincs elég szörnyűség a világban? Különben is ki

tudja, volt-e egyáltalán... — vonta meg a vállát — Inkább feküdj le. Van holnap nulladik órád?

— Azt hiszed, hogy meg sem történt?

— Nem tudom, mit gondoljak felőle. Kérdezd meg nagyapádat. — Elmegyek hozzá. De...
— De?
—Semmi — hőkölt vissza — Anyu, nem akarnád elolvasni?

— Én? Mikor van arra időm!

Flóra egy pillanatra csodálkozva bámult rá, aztán szótlanul berakta a „mesét” a táskájába.

— Korán kell mennem.
— Szóval nulladik óra.
A lány bólintott, de nem nézett anyja szemébe.

+++

Karcsi már várta a ház előtt. — Nos? Mire jutottál? — hajolt le hozzá.

Flóra a röpke puszi után szótlanul vette elő a kötetet. Lassú léptekkel elindultak az iskola felé. Nemsokára megtalálták egymás kezét, s kis idő múlva a szavak is összekapcsolódtak. Flóra nem értette a befejezést. Miért nem vállalkozik arra a fiú, amire az újságíró kapacitálja. Ezt a szörnyűséget mindenkinek olvasnia kell.

— Tudod, hogy anyunak nincs ideje elolvasni?

Karcsi szülei sem jutottak tovább az elhatározásnál. Azt legalább lelkesen. Ha majd vége lesz a kampánynak. Szerveznek, gyűléseznek. Este ő is beszállt, s kiragasztott egy csomó plakátot. Egy nyápic alak belekötött volna, de látva, hogy legalábbis kosárlabdázóval áll szemben, eloldalgott.

Flóra javasolta, hogy látogassák meg a nagyapját. Ő biztosan sokat tudna mesélni arról az időről.

— Kételkedsz az író igazságában? — kutatott Karcsi a lány tekintetében. Azt azért nem, de mégis. Szeretné az anyját meggyőzni, hogy volt Holocaust és hogy ezzel szembe kell nézni mindenkinek.

— Mit jelent a szembenézni tulajdonképpen? — habozott.

Karcsi sem volt egészen biztos benne. Végül megegyeztek abban, hogy mielőbb meglátogatják az öreg Tiziánt. Idős embereknél jóvátehetetlen lehet a késlekedés. Előkészítés? Minek. Ha hiába csöngetnek, legfeljebb újra próbálkoznak, amint lehet.

— Máris túltárgyaltuk.
— Hátha alszik ebéd után...
— Jó. Négykor várlak a patika előtt.
— Négykor? Legföljebb szólok Gizi néninek, hogy ma nem érek rá.
Korán értek az iskolába, de Flórának szerencséje volt: a tanári előtt beleütközött Gizibe. A rajztanárnő a még néptelen teremben gyorsan felhívta a patikát:

— Kornél? Szabad a vásár. Jöhetsz.

+++

Van, vagy nincs?

Lajos kétségek között gyötrődve várt az üres lakásban. Hová tűnt ez az asszony? Végigsorolta az összes ismerőst, szomszédot. Melyik nap is van a traccspartijuk? Egyáltalán milyen nap van ma — tűnődött anélkül, hogy módszeresen gondolkodni tudott volna. Görcsbe rándult gyomra fölött a tudat csak villanástól villanásig vergődhetett. Végre fordult a kulcs a zárban.

— Dóra! Feladtad?

— Lajos! Egészen kiborultál. Mi baj? — vette le a kabátját és — lám, milyen előrelátó volt, hogy vitt magával — az ernyőjét kinyitva a bejárati ajtó elé tette. Várta, hogy a férje megkérdezi, esik-e? (Ónos szitálás.) De mivel a kérdés nem hangzott el, gondolkodni kezdett azon, ami viszont elhangzott az előbb. Feladta? Persze, hogy feladta. Mit adott fel. Több levelet. Ez mindig az ő dolga, de ekkora érdeklődés soha sem kísérte a ténykedését. Örült annak, hogy végre elmondhatja, tehát szélsebesen számolt be egész napjáról. Mióta férjét a város szélén lévő hipermarket festékosztályára helyezték, erre még szombaton is csak estefelé kerülhetett sor. Dóra ezen a napon szabad lévén, beült reggel a fodrászhoz, aztán kiment a temetőbe, hogy Mindenszentekre kinézzenek valahogy a sírok, te el sem tudod képzelni, mennyi a gaz, azon gondolkodott, hogy az idén nagyobb mécseseket kellene venni, nézte is, hogy a százforintos boltban a legolcsóbbak, meg kéne venni hétfőn, mert elfogy. Már mindenfelé árulják a koszorúkat, de olyan csúnyák, ez a sok toboz szerintem unalmas. A városi kertészetben szép csokrokat készítenek és ki is viszik. Ha tudná az ember előre, hogy elfagynak-e addig. Fehér krizantém kellene, másoknál is azt látta. Persze lehetne évelő növényt ültetni a nagy kővázába, de most már késő. Majd talán jövőre. Aztán ismerősökkel is találkozik az ember. Nagy a drágaság, megbeszélték, mire számíthatnak a politikában. No és akkor bement a postára. Kifogta. Annyian álltak sorba. Valamilyen emlékbélyeget adtak ki. Egy gyűjtőt kivárni! Az előtte levőnek meg csak nagy pénze volt, de végül mégis előszedett aprót. Nem törődnek az emberek a másikkal. Már mindenki türelmetlenkedett.

Dóra beszéd közben jött-ment a lakásban. Kinyitotta az ablakot, kereszthuzatot csinált. Hozzákezdett a vacsorakészítésnek. Férje többször meg akart szólalni. Végre egy lélegzetvételnyi szünet.

— Föladtad? — kérdezte.
Az asszony csodálkozott. Hiszen megmondta.
— Föladtad a lottót?
— A lottót? Miért? Ma kellett volna?
Lajosnak nem volt kedve viccelni. Dóra próbálkozott: — Nem lehet még föladni? — Kihúzták. Mind az öt számunkat kihúzták. Érted?
— Ugyan, Lajos, mikor nyertünk?
A férfi vállon ragadta és megrázta, hogy végre felébredjen. — Legalább másfél-milliárd! — ordította a fülébe. Dóra így még nem tapasztalta meg a férjét. Ennek ellenére most sem érzékelte a tragédiát. Biztos, hogy azt az öt számot húzták ki? Amikor végre levegőhöz jutott, előkaparta a segédsorsjegyet, nézzék meg, tényleg ezek a nyerő számok? Lajos életösztöne azt súgta, hogy legjobb lenne kételkedni benne. Elővette ugyan a cédulát, amire feljegyezte, ki mit tippelt, de ezzel sokra nem mentek. Dóra lecsapott rá: az egyik számjegy javítva volt. Elég az. Elég, de mire? Hiszen csak a bizonytalanságot növeli, anélkül, hogy a tudva tudott bizonyosságot csökkentené. Bekapcsolták a rádiót. Emésztetlenül ömlöttek a hírek a fülükbe, csak az dobolt a fejükben, hogy a lottót el ne mulasszák. Nem mondták be. Nem? Vagy csak éppen lazult a figyelmük? Honnan lehetne megtudni? Lajos felhívta Jenőt. Az ő számában volt a javítás. A születési évének két utolsó számjegye. Ha ez rosszul került a segédsorsjegyre, meg vannak mentve: nincs nyeremény. Igen ám, de Jenő amilyen gyors észjárású, rögtön gyanút fog. Nem hiszi el, hogy Lajos a Körben tévesen tájékoztatta őket. Azt tételezi majd föl, hogy nem akarja kiadni nekik a részüket. Két kicsöngetés után letette a kagylót.

Eléjük áll és azt mondja: — Tévedtem, nem nyertünk. Nem először fordulna elő a történelemben. Vállat vonnának és élnék tovább a hétköznapokat. Sohasem derülne ki, hogy valójában mi történt. Látta valaki a kitöltött segédsorsjegyet? Nem. Egyáltalán akad közöttük, aki emlékezetébe véste mind az öt számot? Módja sem volt rá.

Dóra ennél tovább ment: figyelmen kívül hagyva, hogy a négyes találat sem csekély összeg, abba kapaszkodott bele, hogy a javított szám miatt rossz az egész tippelés. Ezt a segédsorsjegyet Lajos nyugodtan mutogathatja a többieknek. Íme bizonyság, hogy ezúttal pechjük volt. Ebből a meggyőződéséből csak az mozdíthatná ki, ha meghallaná a húzás hivatalos eredményét. Majd holnap, majd talán hétfőn.

Már annyira beleélték magukat abba, hogy nem a telitalálat van a papíron, csak a szokott mellétrafálások, hogy viszonylag nyugodtan feküdtek ágyba. A nagy pénz valós álma helyett képzeletük színes szőttesében gyönyörködtek: élhetnek tovább úgy, mint eddig.

Lajos reggel bekapcsolta az öreg világvevőt. Későn. „A Sors úgy akarta”. Majd holnap, a lottóirodában. Az a biztos.

+++

Reggel elfelejtette magával vinni a segédszelvényt. Mivel autóbusszal járt ki a munkahelyére, a rövidke déli szünetben sem rohanhatott haza érte. Maradt az este és a lottóiroda. Maradt volna, ha az asszony el nem vitte volna magával. Hiszen ő is megnézheti. Ahogy így sertepertélt a szobában, megszólalt a telefon. Jenőérdeklődött. A reggeli hírekben csak annyi hangzott el, hogy minden idők legnagyobb nyereménye még nem talált gazdára. Olyan sok szelvény érkezett be, hogy csak később jutnak a számlálás végére. Valamennyi azért biztosan jut nekik, akárhányan lesznek a szerencsések. Biztos, ami biztos, megy a barátjához, és lefoglalja azt az extra autót...

Kattant a készülék és sima zúgásba kezdett. A pénztáros meredten nézte a kagylót, majd lassan a helyére tette. Mi van akkor, ha nem volt telitalálat, de a számaik jók? Csak jönne már Dóra. Hiába figyelt a bejárati ajtóra, megint a telefon csengett. Most meg skálázás hangsora közül szólt az igazgató. Ő sem tudta a végeredményt.

Leroskadt a székre. A következő hívásra már oda sem figyelt. Hány órája van még? Végre megérkezett az asszony. Nem, nem jutott el a lottózóba. Majd holnap. Újra csengett a készülék. Dóra reflexszerűen nyúlt feléje, de férje visszahúzta a kezét. — Mondd, hogy nem vagyok itthon.

Sanyi hangja betöltötte a szobát: — Mi van azzal a szelvénnyel, öregfiú? Jól átvertél minket! Nem volt telitalálat!

Dóra megzavarodva nézett hátra a férjére. Nem szólna bele mégis?
— Tedd le. Tedd le! — szólt és már nyomta is le a villát. — Add ide a szelvényt. Az asszony engedelmeskedett. Lajos félig önkívületben lapozta föl a telefonkönyvet. Összefolytak a szeme előtt a számok. Az olvasószemüveget! Dóra kapkodott. Végre egyesült erővel felhívták a lottózót. Kongtak a számok visszavonhatatlanul, mint a halálharang temetéskor. Az asszony végre megértette, de még mindig nem tudta teljes egészében felfogni azt, ami történt. Helyesebben: ami nem történt meg.

— Csak mi tudjuk! Nem vonhatnak felelősségre, hiszen nem is tudják a számokat! Tépd össze a szelvényt és felejtsük el az egészet!

— Miért is adtam neked! Hogyan állok meg előttük, amikor panaszkodnak, hogy nincs elég pénzük? És én kis fáradsággal milliomosokká tehettem volna őket!

— És az jobb, ha mindent bevallasz? — mentette magát Dóra.

Jobb? Lajos maga sem tudta. Mégis: kis habozás után alvajáróként elindult a Körbe. Azonban alig fordult a fogas irányába az előszobában, amikor megszédült, s végigvágódott a kőlapokon.

A mentők vijjogva száguldottak vele a remény felé.

— Milyen határozottan mondta, hogy nyertünk! — tűnődtek a festők, amikor meghallották a hírt.

+++

Az öreg

Flóra a sok egyforma panelház között nehezen találta meg azt, ahová nagyapja a helyükbe költözött. Nagy bosszúságára lámpaláza támadt, s ezt Karcsi észrevette. Próbálta magyarázni, hogy egyedül szinte sohasem járt erre, s amikor kiköltöztek innét, nos akkor még tipegni sem tudott. Az igazat megvallva, ha nincs vele a fiú, talán meg sem meri nyomni a kapucsengőt. Így is majdnem megkönnyebbülten akart távozni, mert hogy néma maradt a szerkezet.

— Nyomd meg még egyszer — javasolta kegyetlenül Karcsi —, ha már belekezdtünk...

— Ki az? — mordult a szürke hangszóró.

Odafönt valamivel barátságosabb volt a fogadtatás. Flóra csivitelt, a két férfiú kissé bizalmatlanul méregette egymást.

— No gyertek beljebb. Kabátot le. Azért kettőtöknek jut még hely a nagyszobában. Flóra, azt az aktacsomót tedd le a székről. Csak oda a sarokba. Úgy ni. Hát mi járatban vagytok? Én éppen rendezem az irataimat.

— Emlékiratait írja a bácsi?
— Haha! Ki lenne kíváncsi rám? Inkább leadom a levéltárnak.
Flóra beszámolt legújabb olvasmányukról, s arról, hogy szüleiknek arra sincs idejük, hogy megbeszéljék velük a témát. Milyen témát? Hát a holocaustot. Az öreg elgondolkodott. Rágyújtott egy cigarettára, mire megint megszólalt.

— A börtönben szoktam rá. Rajtam próbálták ki — nevetett keserűen. Zsidó cellatársa szegény Auschwitzból szabadulva nem találta itthon a helyét, s megpróbált disszidálni. Elkapták, bezárták. Tőle hallott a szörnyűségekről.

— És nagyapa miért került börtönbe?
— Hát, hosszú történet, majd egyszer elmesélem.
56-ban kinyitották a diákok a cellaajtókat. Ment, ki merre látott. Ő a falura menekült családját kereste meg. Onnan vitték el megint, mert nem töltötte le a büntetését.

— És aztán?

— Aztán jól viselkedtem, és megint dolgozhattam — vágott egy furcsa grimaszt. — Sajnos nagyanyád nem bírta az addigi megpróbáltatásokat. Az akkor szerzett betegség felőrölte az erejét. Te még emlékezhetsz rá.

Belemerültek régi eseményekbe, amikor Flóra először rajzolt, amikor kirándultak, s gyönyörködtek az erdő őszi színeiben, a gyertyák a születésnapi tortán, és annyi minden, ami az egyik emlékből kisarjadva a másikba kapaszkodott. Sötétedett. Villanyt kellett volna gyújtani.

Az öreg egyszer csak megállította a múlt színes folyamát:
— Flóra, mi újság a patikában? Rég nem beszélgettem apáddal.
— Sok a dolga. Festeni sem ér rá.
— Hogyhogy? — csodálkozott az öregúr.
— A választások, ugye. — akadt el a felvilágosításban. Karcsi segítette ki azzal, hogy „Kornél bácsi” belevetette magát a választási küzdelembe.
— Képviselő akar lenni? — komorult el a vén Tizián.
— Nem. Polgármester! — szólt egyszerre, de kétféle hangsúllyal a válasz. Flóra büszkesége bizonytalanná vált, amint érzékelte Karcsi gúnyát. — Rosszul szóltam? — fordult feléje.

Csend lett. Az öregembernek megkeményedtek a vonásai.
— Nna, gyerekek, nem haragusztok...
Villanyt gyújtott az előszobában. Karcsi most vett észre egy bekeretezett oklevelet a falon. Az öreg követte a fiú tekintetét: — Nézzétek az aláírást. Büszke vagyok rá. Aztán, mielőtt kinyitotta az ajtót, nagyon hangsúlyosan kötötte tágra nyílt szemű unokája lelkére, hogy adja át apjának az üzenetet: óvakodjon a politikától, mert igen rosszul járhat. Nemcsak ő, hanem az egész család. — Különben nagyon örültem, hogy jöttetek, s jöjjetek máskor is. De szóljatok ide előbb.

Zúgott a fejük, s igyekeztek mielőbb kijutni a szabad levegőre. Bizonyos távolságra Karcsi végre megszólalt:

— Nem is tudtam, hogy nagyapád élmunkás volt. — Honnan tudod?
— Láttam a falon.

+++

Kornél, amikor meghallotta apja üzenetét, föl volt háborodva. Milyen jogon szól bele az ő életébe? Mindig is igyekezett gyámkodni fölötte — fordította ki a múltat a saját színére. Egyszerre úgy látta, hogy a lakáscsere, meg a patikavásárlás is csak arra volt jó, hogy az ő művészi szárnyalását gúzsba kösse.

Flóra megrémült a lávaként ömlő vádaktól. Magdaléna megpróbálta fékezni férjeura indulatát, de azzal a kísérletével, hogy az élmunkásságra terelje a szót, csak még magasabbra csavarta a lángot. Hogyne, élmunkás, mind a keze alá dolgoztak és ő kapta az ezer százalékokat. Basáskodott a nyomdában. Még az is kérdés, hogy ő maga dolgozott-e valamit, vagy csak adminisztrálta a sikereit. Mikor volt ez? A Rákosi-korszakban? Hiszen apa akkor te még nem is éltél. Na, na. Azért ezt — némi számolgatás után — legalább tisztázták. De gyerekek, ha jön ez az újságíró, erről egy szót se. Magdaléna, főzzél neki feketét.

+++

Beszélni tudni kell, de veszélyes

Márpedig az újságíró jött. Nem egyedül. A helyi tévé világosítója szó nélkül nekilátott a rendezkedésnek, az operatőr pedig — kezében a fénymérővel — kereste a legcélszerűbb beállítást. Vakítottak és melegítettek a fényszórók, hol innen, hol onnan. Jó lett volna valamilyen széles íróasztal, háttérben a könyvekkel, de végül azt a sarkot választották, ahol saját alkotásai alatt karosszékben ült a riportalany, s melléje húzott széken a magnót nyomogató szerkesztő úr.

Nagy fáradsággal kis jelenetet hoztak össze bevezetőképpen. Tizián meggondolt lépésekkel jön elő a sötétből és elhelyezkedik az ülőalkalmatosságon, széles mozdulattal biztatva hasonló tettre kérdezőjét. Nagyon meg voltak elégedve ezzel. Odabent a laborban mégis kivágták.

Bennmaradt viszont a vége: belép a ház asszonya, mögötte Flóra, s kávét és aprósüteményt tesznek a pamlag előtti asztalra. Közelkép, a háttérben sejtelmesen a sarok, majd élesedik a kép, s közelít a kamera az arc felé, amíg be nem tölti az egész felületet. Ez a művészinek ítélt megoldás került a vetített riport elejére. A programbeszéd szárnyaló mondatait pedig egy forgalmas utcakép, nagyméretű plakátok és valamelyik gyűlés kezdő perceinek felvétele alá játszották be. Az otthonból csak villanásnyi snitt maradt. Benne logikátlan ugrással mutogatás a félárnyékba szorult egyik festményre. És ígéret a nagy nyilvánosságnak, hogy ott lesznek a jubileumi kiállítás megnyitóján.

Másnap este vacsora után kényelmesen helyezkedtek el a tévékészülék elé. A várakozás jóleső izgalma már múlóban volt, mire sorra került a nyúlfarknyi film. Utána vetítettek a vetélytársról, legalább egy perccel hosszabban időzve nála. Nahát ez fölháborító. Azonban hiába hívta a stúdiót, mindig foglaltat jelzett. Dúlt-fúlt, s elhatározta, hogy mihelyt megválasztották polgármesterré, az utolsó fillérig törli a tévé támogatását. Magdaléna csitította: — Várd meg, mi lesz a megnyitón. — Igaz, adok nekik még egy esélyt — kapott be ebéd előtt néhány teasüteményt. Ritka alkalom, ki kell használni.

+++

A programbeszéd mondatai olajozottan követték egymást. Már nem is tudta az ujján elszámolni, hogy hányszor zengte el különböző helyeken. Előbb csak magában hitt, aztán már a szövegében is. Hajtotta a becsvágy, hogy egyszer igazán nagy közönség tapsvihara fogadja.

Hányszor állt a tükör előtt, hogy kézmozdulatain próbáljon igazítani! Az utolsó erőpróba előtt leültette nejét és lányát a pamlagra, s eléjük állva felmondta az élet nagy leckéjét. A szegény nyomdászinas, majd kistisztviselő fia saját erejéből küzdötte fel magát odáig, hogy megbecsült polgára legyen ennek a városnak. Szembenállt az egypártrendszerrel, röplapokat terjesztett éjnek évadján, szekrénye mélyén őrizte a lyukas zászlót, amit apja emelt magasra 56 dicsőséges napjaiban. Hiába néztek ferde szemmel rá, hiába tettek keresztbe neki az egyetemi évek alatt, nemcsak diplomát kapott, hanem szülővárosa egyik patikáját is meg tudta szerezni. (És elnyerte törzsvásárlói tiszteletét, tette hozzá Magdaléna.) Hű támasza az élet nehézségeiben felesége és a jövő záloga a leánya. (Leánya, vagy lánya?) Az idők folyamán megtalálta második hivatását, a festészetet. A gyógyszerek között a társadalom egészségesebbé tételéért küzd, az ecsetet forgatva pedig a szellemi értékekért.

Azt mondták, nem baj, hogy innentől bele-belenéz a papírjaiba. A tiszta kéz politikáját akarja gyakorolni. A keresztény erkölcs talaján áll. Vissza kell állítani a házasság becsületét! Elődje a túloldal rossz tanácsadóira hallgatott, gyenge volt, ezért kellett elbuknia. Ő viszont a párt szakértőit gyűjti maga köré. Azért elmondott néhány számadatot, hogy milyen fejlesztésre mit kíván fordítani, de bizony ez a rész legalább olyan csikorogva született meg, mint a pártkorifeusoktól átvett frázisok sora. Sebaj, beszéltek ők éppen eleget. Bevezetőben, vagy zárszavakként, amikor az ellenségképet festették széles vörös ecsetvonásokkal, befeketítve mindent, ami azzal a bizonyos negyven évvel bármiképpen is kapcsolatba volt hozható.

No, mit szóltok hozzá? Jó, jó, nagyon jó. Büszkék vagyunk rád. Magdaléna azért elősorolta a szomszédasszonyok, a patika közönségének, a piac bevásárlóinak javaslatait. Flóra pedig az ifjúsági sport nagyobb támogatását ajánlotta. (Karcsi mondta — tette volna hozzá, de nem merte.) Tizián lehuppant a pamlagra, kinyújtotta a lábát és élvezte a sikert. — Lépten-nyomon leállítanak az utcán és már előre gratulálnak. Tudjátok, ha nem szólnék egy szót sem, akkor is engem választanának meg. Nézzétek a többit. Labdába sem rúgnak mellettem. (Nana, ha elmúlnak a választások, ők is jönnek a patikába — jegyezte meg Magdaléna.)

— Ti vagytok a nép! — és vette volna a kabátját, hogy megnézze, mire jutottak a képekkel a Körben, amikor megszólalt a csengő. Egymásra néztek. Gizi? – gondolta a nagyember, s nem vette észre, hogy a név félhangosan csúszott ki a száján. Magdaléna értetlenül nézett rá: — Vártad?

Tizián magyarázat helyett inkább maga ment ajtót nyitni. A küszöbön álló titokzatos alak szemébe húzta széles karimájú kalapját. Így is, sőt így még inkább emlékeztette valakire. Szomszéd, köszönés, lépcsőház... A férfi beljebb lépett és halkan sorolta: terhelő bizonyítékokat találtak ellene. Kerékbetörik a pályája Tizián úrnak, ha ezek megjelennek a médiában. Eláll ettől, ha Tizián úr lemond, vagy illő támogatást juttat a másik legesélyesebb jelölt kampányára. Mivel kevés az idő, sürgősen várja a választ a helyi lap szerkesztőségébe. — Jó éjszakát — volt képes így elköszönni.

Lemondani? Most? A csúcson? Aljas rágalom minden támadás. Ekkor jutott először eszébe, hogy ha igaz, megnyerték a főnyereményt. Aztán el is felejtette nyomban.

+++

Adakozunk

A szervezők egyre nagyobb léptekkel haladtak előre. A plakátok elkészültek és sok színben virítottak a hirdetőtáblákon. A terem kiégett villanykörtéit kicserélték, takarító vállalat távolította el a pókhálókat, mosta az ablakokat, lakkozta újra a parkettát. Festeni is kellett volna, de azt Sanyi addig ígérgette, amíg el nem szabotálta.

Különben szépen gyűlt a szponzoroktól a támogatás. Azt persze nem lehetett elvárni tőlük, hogy az „N. N.” jellel bújjanak el a névtelenségbe. Bizony egy évszázadnyi távolba veszett az, amikor még így adományoztak szép célokra a néha nem is gazdag emberek. Most nemcsak ki kellett írni az újságba a nevüket, hanem szent esküvel kellett megfogadni, hogy napjában többször is fülébe súgják a nagyembernek, ki áldozott legutóbb a pemzlis Múzsa oltárán.

Valaki javasolta, hogy ízléses táblán örökítsék meg a névsort, s akasszák a bejárat mellé. Elfogadták. Hátha megnyílik azoknak is a pénztárcájuk, akik eddig feledékenynek látszottak. Hiába, a Festőkör elnöke a közvélemény-kutatók szerint abszolút esélyes a város élén rá váró bársonyszékre.

A teremben, a mennyezet alatt léc futott végig, arról lelógatott drótokra akasztották a képeket. De milyeneket? Sanyi tartotta magát a még Lajostól eredő véleményhez, hogy Tiziánnak most kisebb gondja is nagyobb annál, minthogy a kereteken belül vizsgálódjon. Egy szót sem fog szólni azért, mert mások alkotásait is beválogatta a jubileumra való tekintettel igen engedékeny zsűri. Ráadásul korszakalkotó ötlete is támadt: meggyőzte Tiziánt, hogy a sokszínűség elfogadásával adja tanújelét mélységes demokratizmusának. Jó pont a választók szemében, amit szavazatok tucatjaira lehet lefordítani.

A sarokban állt már az asztal, rajta a leporolt lemezjátszó. A zeneiskola igazgatója minden szabadidejét a teremben töltötte. Azt hangoztatta, hogy segíteni akar, valójában a kiakasztott képében gyönyörködött. A képkeretező mester, ahogy meglátta a felfelé kúszó grafikont az újságban, rögtön jelentkezett a keretekkel és nem ragaszkodott ahhoz, hogy valamennyi művét főhelyen lássa viszont. Hozott egy tárlót is, de egyelőre nem volt mit beletenni.

Nyüzsgés, várakozás, izgalom minden mennyiségben. A párt elnöke csettintett: biztos győzelem. Még az olasz kisebbségi önkormányzatra is sikerül legalább száz szavazatot biztosítani. Már kinézte magának az irodahelyiséget, amit majd bérelni fognak. Természetesen felvétette magát a listára, bár olaszul csak annyit vélt tudni: carramba! Feltéve, hogy nem spanyol ez a káromkodás.

Tizián egyre jobban rágódott a titokzatos látogató fenyegetésén. Kezdte zavarni, hogy mindenhonnan az ő képmása tekint rá. És ennek alapján felismerik, akármerre jár. Lemondott egy látogatást Gizinél, aztán mégis elment (útközben betért egy boltba, s hosszas lelki tusa után vett egy viszonylag olcsóbb likőrt, engesztelésül), de mielőtt csöngetett, megnézte a szomszéd névtábláját. Nem volt ismerős. Persze attól még lehet... Ha csak ez a vád, ezt könnyen kivédi. Festők, kollégák, nem kell mindjárt rosszra gondolni. Elmosolyodott: rosszra?

Nem jelentkezett a szerkesztőségben. Sem akkor, sem később.

+++

Ahogy egyre közelebb kerültek a megnyitás napjához, annál többször gondoltak arra a bizonyos lottószelvényre. Különösen Jenő szerette volna tudni, hogy mi történt. Most, hogy Lajos helyett ő vette át a pénzügyek intézését, különösen gyakran járt az eszében, mennyire egyszerű lenne a dolguk, ha a sarokban nem asztal, hanem pénzeszsák állna.

Az asszony váltig hajtogatta, hogy nem volt azon a szelvényen öt találat, de még kisebb sem. Egyébként férje a nyeretlen szelvényeket össze szokta tépni és eldobja. Hozzátette még, hogy férjének már régen új szemüveget kellett volna vennie. Ezt a megjegyzést nem egészen értették, hiszen mindegyikük saját kezűleg ikszelte be a számot, viszont az is igaz, hogy az öt közül kettő Lajosé volt. Komplikált ügy.

Sajnos Lajossal két értelmes szót sem lehetett beszélni, s az orvosok belátható idő alatt nem reméltek javulást. Hát akkor ennyiben maradunk. Az tény, hogy azon a héten nem volt ötös találat. És ez a döntő, szögezte le újból és újból Jenő. Minden rosszban van valami jó: az estén, amikor öt eltalált számot ünnepeltek, és elrobogott a barátjához, hogy lefoglalja azt a csodaautót, senkit sem talált otthon. Most már hozzáteheti: szerencsére. — Az álom álom maradt — tért napirendre az ügy fölött és tovább számolta a szponzorok adományait, amelyek, fájdalom, nem az övéi.

+++

Pletykák?

Száz éve nem restaurált külvárosi ház, alig pislákoló, búra nélküli lámpa a töredezett beton lépcső fordulójánál. Jó helyen jár? A riporter hitetlenkedve olvasta az alagsori lakás ajtaján a szobafestő nevét. Nincs mese. Hacsak nem véletlen névazonosság. Becsöngetett.

Az ajtót nyitó középkorú, hajlott hátú férfi valóban Sanyi volt, a Festőkör egyik jubiláló tagja. — Mit tudok én mondani — szerénykedett. Az újságíró azonban ezúttal nem az évfordulóra volt kíváncsi. Előbb megdicsért egy festményt, aztán megkóstolta a házigazda szíves szóval ajánlott borát, mire nekiveselkedett a tárgynak. (Már csak néhány mozaikdarab hiányzik a képhez.) Tudja-e, hogy honnan ered a Kör elnökének a neve? Sanyi vállat vont, ilyesmi sohasem foglalkoztatta. És egyáltalán, miért érdekes?

Azért, mert jelölt az olasz kisebbségi önkormányzat listáján. Valaki bejött a szerkesztőségbe és szóvá tette, Tizián úr sohasem adta tanújelét annak, hogy olasz lenne. Kinyomozta, az apja sem olasz. Sőt.

Sőt. Mi az a sőt? A tollnok titokzatosan mosolygott. Egyre többen hoznak híreket. Az egyik szerint zsidó. Sanyi biztosította, hogy nem. Vetkőztek egyszer együtt a fedett uszodában (ő oda többet nem megy, túl sok ott a víz). No jó.

És azt tudja-e az úr, hogy a Kör jubiláló elnöke, a polgármester-jelölt, a „keresztény erkölcs és morál” felkent bajnoka (idézet a szórólapról) szeretőt tart? Sanyinak leesett az álla. És ő még azt hitte magáról, hogy a kocsma pultjára támaszkodva benn él az élet sűrűjében! Mégsem jut el minden pletyka a füléig? — Pletyka? — ingatta a fejét a vendég, és utolsó cseppig kiürítette poharát.

— Lekötelezne, ha megosztaná velem azt, amit az előbb említett „pletykákról” megtud. Nem kérem ingyen, de kérem mielőbb! — nyújtotta át a névjegyét és távozott.

+++

Sanyi percekig állt földbegyökerezett lábbal az ajtóban. Első tiszta és világos gondolata inkább kérdés volt: miért éppen ő? De ha már így van — eszmélt — legalább némi kárpótlás a milliárdos veszteségért. Úgyis indult a Körbe, majd kiszimatolja, amit lehet. A kocsmába csak egy fröccsre tért be, ám fölszedett egy tökéletes rémhírt: mondják, hogy a Kör pénztárosa bezsebelte a másfélmilliárdos főnyereményt, de a Szerencsejáték Rt. a nyerő védelmére nem vallotta be a találatot. Mosolyogva cáfolta a mesét, hiszen Lajos, a pénztáros, magatehetetlenül fekszik a kórházban. Ennek ellenére bogarat ültettek ezzel a fülébe. Mindenki csak Lajosról beszél. És mit tett a felesége? No nem, az a nő olyan buta, hogy erre nem képes. És ha igen, már régen elkottyantotta volna, sőt ki is kürtölte volna az egész városban.

Ő csak a csaposnak mondta el, hogy eltalálták a számokat. Akkor, amikor a második tokajit itták a sikerre. Úgy látszik ez is elég volt ahhoz, hogy körbetipegjen a „kacsa” a városban.

A Körben Jenővel ütközött össze. A rémhírnek ő sem adott hitelt, de az újságíró kérdései erősen elgondolkodtatták. Annál is inkább, mert kiderült, másokat is faggatott az utóbbi napokban. Ez a dolga, vonták meg a vállukat.

Már éppen el akart menni, amikor belépett Gizi. Kornélt kereste. Az biztos, hogy nem Tizián a neve. Látta a személyi igazolványát — ismerte be némi zavarral. Látta? Igen, a lánya beiratkozásakor. Arra viszont nem emlékszik, hogy kettős név volt-e, vagy más. — No, ez is valami — könyvelte el magában Sanyi. — Miért kérdezi? — kutatott tekintetében a tanárnő. Most viszont Sanyi jött zavarba. — Ha mindig mindenki igazat mondana, unalmas lenne az élet — nézett rájuk Jenő.

+++

Időzített bomba

Addig vitatkoztak, hogy mi hová kerüljön, hogy végül a nagy képakasztás az utolsó éjszakára maradt. Nem szokatlan a kiállítások rendezésében. Tizián kiadta az ordrét, természetesen minden főhely az övé, sőt ha lehetne, minden hely, aztán elvonult. Hogy hová, ahhoz senkinek semmi köze. Gizi már eleve csak éppen megmutatta magát. Sanyi és Jenő maradtak a színen. A drótok hajlítgatása közben egyezségre jutottak abban, hogy a főnök körül egyre több a suttogás. — Rés az erős bástyán — idézte a régi jelszót Jenő. Itt az idő a palotaforradalomra — állapította meg a szobafestő és a főnöki kollekció két különösen rossz alkotását beállította az irodába, ott is a fal felé. — Nem vallhatunk szégyent — rögzítette az aranyigazságot, és ivott „még egy” feketét.

+++

Nem kezdődött jól a nagy nap. Az éjjel ónos eső esett, s korcsolyapályává változtatta a várost. A háztulajdonosok és portások lelkesebbje már a félhomályban szórni kezdte a sót, az illetékesek pedig csúszkálva elindultak, hogy büntessék a mulasztókat. Ettől azonban még nem lett veszélytelen a közlekedés. Ilyen esetekre harisnyát javasolnak, de hogy néz ki a nejlonba burkolt lakkcipő? Még ott volt a legbiztonságosabb, ahol az öreg cserépkályhákból hamut, vagy fűrészport hinthettek. Mi a jobb: a fehéren kivirágzott cipő, vagy az olvadó kéreg felfröccsent sara?

A kapu mindkét szárnyán plakát, a boltíven fenyőágból girland. A figyelmet felhívták, de bejutni a kapualjból az emeletre attól még nem lehetett. Sehol senki. Mi lesz itt? Sanyi zárta be az ajtót hajnalok hajnalán. Jenő a kapualjban egyre növekvő lelkiismeret-furdalással nézegette a Tűzrendészeti szabályzatot, vagy úgy tett, mintha a lakók névsorát tanulmányozná, hogy kinek mikor kell kivinni a kukákat. (Degeszre tömve sorakoztak a fal mellett: vasárnap délelőtti csendélet.) Csak rá ne szóljon valaki: kit tetszik keresni? Időnként elővette a mobilját, aztán megint csak várt, várt. Tette volna el ő azt a kulcsot!

Végre léptek a háta mögött. A főnök, aktatáskával. Tizián korán vágott neki az aránylag rövid útnak. Magdaléna és Flóra majd csak tizenegyre jönnek. Meghallgatta jegyzője beszámolóját (félő, hogy a képviselő, aki autón érkezik a fővárosból, a jégpáncél miatt késni fog), aztán úgy döntött, hogy fagyoskodás helyett gavallér lesz: elindult Gizi elé. Jenő pedig bekukkantott a kocsmába. Nem találván ott a szobafestőt, átcsúszkált az „ősmagyar” City shopba (friss a hírlap!). — Vajon benne van-e a megnyitó? — lapozott bele a reggeli számba. — Az első oldalt tessék nézni! — figyelmeztette az eladó.

Lelepleződött az erkölcs bajnoka! — harsogott a szalagcím. Talán valamelyik másik jelölt. Nem, nem, alatta: Besúgó volt az öreg Tizián! Az öregről dokumentum, a fiáról fénykép. És nem is egyedül. Ki ez? Csak nem Gizi? Hosszú volt a cikk, összefolytak a betűk. A főnöknek nem szabad megtudnia! Legalább az ünnepség végéig ne. Összehajtogatta az újságot és beerőszakolta a kabátja belső zsebébe. Elmenőben még hallotta, hogy az eladó a következő vevőnek azzal ajánlja a számot, hogy íme már a mi kis városunkat is elárasztotta a mocsok. A szobafestő éppen a kapuhoz ért. Kialvatlanul, vörös szemmel pislogott rá. Neki elmondta.

— Amennyire lehet, késleltessük — javasolta Sanyi. — Az időzített bomba nagyobbat durran — tette hozzá magában, és átvette az összehajtogatott példányt, hogy fönt majd elolvassa.

+++

Finita la commedia

Odakint kisütött a nap. Az még hagyján, hogy latyakossá tette az utakat, de sugarai megbontották a terem diszkrét félhomályát, az egyenletes fényeloszlást, ami annyira fontos, ha az ember élvezni akarja a festményeket. Bizony, hiányoztak a megfelelő függönyök. Ezt az a néhány korán érkező, aki valóban a műalkotásokért jött, meg is jegyezte.

A szobafestő igyekezett úgy elrendezni a képeket és a feliratokat, hogy az egész Kör jubileumán legyen a hangsúly. Tizián az utolsó pillanatban helyezte el a jegyzőkönyveket a tárlóban, hogy kíváncsi kollégái ne lapozhassanak rá a kevésbé dicséretes oldalakra. (Mert voltak bizony olyan kiállítások is, amikor a zsűri minden képét kiszórta.) Hogy az éjszaka mi került a falakra, nem is nagyon nézte. Élt benne egy elképzelés, azt vetítette ki a teremre.

Térült-fordult — kezében a meghívottak listájával —, végül kiállt a lépcsőre, hogy fogadja az érkező illusztris vendégeket. Ez a foglalatosság tökéletesen kielégítette. Megjelent az agytröszt, élén a helyi elnökkel. Várták a nagyembert a pártiroda előtt — magyarázták —, aztán kétségek merültek föl, hogy nem idejött-e. Nem. Pedig hát most ez a megnyitó a súlyponti kérdés.

Bosszúsan tárgyalták egymás között, hogy ideútban megtépdesett, válogatott szitkokkal telefirkált plakátokról nézett rájuk a jelöltjük. Nézett? Éppen a szemét vakarták ki a huligánok! — Akkor vezess körbe minket Kornél bátyám. Tizián készségesen vállalkozott rá, de ahogy haladtak előre, egyre magasabbra szökött a vérnyomása. No nem csak azért, mert nem figyeltek a szavára. Hiszen itt semmi sincs a helyén! És hol van a két legkedvesebb műve? — Sanyi! A szobafestő kihívóan nézett szembe vele: — Leszakadt az akasztójuk, főnök.

Egyre többen toporogtak a bejárat előtti lábtörlőn. A csend is oszlott: az ismerősök örömmel üdvözölték egymást, a nők elmélyült pillantást vetettek az üvegekről visszaverődő önmagukra. A kevés fogas már roskadozott a kabátoktól, sokan kézben tartották a felöltőjüket. A kiállítók a kancsókat töltötték tele és a hazulról hozott pogácsákat rendezgették tálakra. A zene szólt, voltak, akik meglepődve figyeltek föl a hangfoszlányokra. Már megtelt a terem, a falak előtt lapjával álltak az emberek. Egy-egy óvatos egyensúlyváltáskor meg-meglódultak a képek. Nehézzé vált a levegő.

Még mindig várni kellett. (A képviselő úr jelezte, hogy már közeledik, de csak lépésben képes rá.) Az agytrösztöt leültették volna, de azok is idegesek, türelmetlenek voltak. Rá sem néztek a végre megtalált két képre. — Nem lehet tovább itt-tartani a népet! Nyissad meg, Kornél bátyám!

Még öt perc, jó, még öt perc. Kisebb csoportok fordultak egymás felé, közbül valakinek a kezében újság. Tizián visszahúzódott, hogy még egyszer átolvassa az üdvözlő szavakat, de azért időnként kikukkantott a tömegre. — Az újság, hozzatok egy újságot. Akik észrevették, furcsán mérték végig. Egyre többen és egyre furcsábban. Egy most érkezett odaszólt a szomszédjának: — Az utolsó darabig elfogyott a szám.

Végre felvonult a képviselő és uszálya. Sanyi beterelte őket az irodába. Szertartásos parolázás. Elérkezett az ünnepélyesnek szánt perc: kinyílt az ajtó, beállt a tárló elé Tizián és a képviselő. Szemben állvány és masina, meg kigyúló és elsötétülő fényszóró, aszerint, hogy ki rúgott bele a drótba.

A nap egy lassan vándorló sugara végigpásztázta a fejeket és a papírokat. A kör jubiláló elnökének keze remegett. Hangja elcsuklott a meghatottságtól. Meg aztán nem is látta tisztán a betűket.

(A sarokban jól hallhatóan megjegyezte valaki: — A szégyentelen!)

Amikor befejezte, egy-két szolgalelkű tenyér csapódott csak össze. A képviselő, ez a szerepléshez szokott férfi, megütközve nézett körül. A pillanatnyi csendben Sanyi a kezébe nyomta az újságot: — A magyarázat, képviselő úr.

Feketén-fehéren benne állt, hogy a keresztény erkölcs bajnoka a szeretője lakásán vesz „nyelvleckéket”, mivel az olasz kisebbséghez semmi köze. Apja neve pedig álnév. Egykori beosztásának követelménye volt. Honnan tudják? Így szerepelt azon a szigorúan bizalmas dokumentumon, amelyet az újság természetesen leközölt.

Nemcsak apjának ment jól a dolga. Haszontalan fia ennek a hátszélnek köszönhette, hogy megkapta a diplomát, a lakást, s a patikát is. És még egy apró fricska: az öregnek arra is volt gondja, hogy esetről esetre megkörnyékezze a zsűrit, ugyan már engedjék fel a falra fia akármilyen alkotásait.

Az országgyűlés nagyhatalmú képviselőjének márványba vésendő feje a dühtől előbb vörösre, majd lilára változott, ahogy végigfutotta a cikket. Lecsapta, majd kirohant. A sleppje vitte utána a kabátját. A helyi pártszervezet vezetői feleszméltek, és köszönés nélkül tolták félre az összetöppedő patikust, s robogtak le a lépcsőn. Odalent azonban már csak azt konstatálhatták, hogy nyikorgó farolással a főváros felé gyorsulnak az autók. Tizián semmit sem értett az egészből. Bambán nézett a lába előtt heverő újságra, majd nehézkesen felemelte. Ahogy olvasni kezdte, kiütött sápadó homlokán a veríték. — Rosszul vagy? — kérdezte tőle Magdaléna. — Finita la commedia — jutott eszébe Tiziánnak végre valami olaszul.

A közönség ettől kezdve végképpen nem törődött a művészekkel és a művészettel, hanem az eseményt vitatta meg. Kitódult a teremből, majd hátra sem nézve sietett haza, meghallgatni a déli híreket. Hogy megtudja, mihez tartsa magát.

Egy megátalkodott kölyök nagyot szakított az egyik plakáton, s közben vidáman kacsintott a kijövőkre.

Flóra odaszólt udvarlójához: — Nagyapa megmondta, hogy baj lesz belőle. Emlékszel?

Karcsi lehajolt a széttépett papírért és bedobta a kukába.