Sopron társadalma és az óvóhelykérdés a második világháborúban

A „Békés Sziget”

„Nem tudom, Ti miként szenvedtétek át ezt a két támadást. Volt ott is? Az itteni ízelítő volt a pokol tornácából! — S mindezt látni, iszonyú élmény! Itt mögöttünk a második utcában leesett egy, a közelünkben levő bolgárkertész-földekre szintén ledobtak [...] Aztán a szomszédos R. szentmihály község halálos áldozatai és a föld színéről elsöpört házai szintén tudnának mesélni erről az őrjítő éjszakáról [...] Óvóhelyünk nincs, s az egész utcasor villa, ahol valamirevaló pince sincs.”

A levél Budapestről érkezett Sopronba, 1942 szeptemberében, a fővárost ért első (szovjet) bombatámadások után. Nem, nálunk nem volt semmilyen légi esemény. A Jugoszlávia elleni villámháború idején is csak egyetlenegy , mindössze háromperces riadóra futotta, ellenséges akció nélkül. Az elsőre a második világháborúban.

A latinul tudók hiába idézték Vergiliust: „Iam proximus ardet Ucalegon.” (Már ég a szomszéd Ucalegon háza.) A Cassandrákra nem igen ügyelt az utca népe. Pedig ugyancsak jósolgatták előadásokon, újságcikkekben a jövendő pusztító légi csapásait.

Ki ne szeretné remélni, hogy a lángok a szomszéd házánál megállnak, legyen az mondjuk Bécsújhelyen. Hatóságaink, ha kevésbé is, mint az átlagpolgár, bíztak a szerencsében. Törvénytisztelő módon végrehajtották a felsőbb helyekről érkező rendelkezéseket, már amennyire feltétlenül kellett. Az előírtnál egy perccel sem korábban, s feleslegesen egy fillért sem áldozva rájuk, miattuk. Ha pedig teljesíthetetleneknek találták azokat, elfektették, akár a háború végéig.

Amíg a soproni légoltalom megszervezése főként a Zalaegerszegről ide helyezett vitéz Molnár János rendőr-főfelügyelő, légó-vezető munkabírásán, fáradhatatlan tevékenységén múlt, addig országszerte dicséretre és követésre méltónak találtatott. „A helyszíni szemle eredményeként meg kell állapítanom — írja vitéz Szurmay Lajos vezérőrnagy —, hogy a város mostani hatósági légoltalmi szervezete, berendezései, létesítményei és felszerelése mintaszerűek; a légoltalmi vezetőség a legnagyobb odaadással, lelkesedéssel és hozzáértéssel látja el feladatát; a légoltalmi szolgálatosok magatartása lelkes és fegyelmezett, valamint azt, hogy a város önvédelmi szervezete is (II. és III. légó. csoport) mintaszerűen van megszervezve. Mindezekért a szolgálat nevében köszönetemet és elismerésemet fejezem ki úgy Polgármester Úrnak, mint a város légoltalmi parancsnokának, valamint a légoltalmi szakelőadóknak. Külön ki kell emelnem vitéz Molnár János m. kir. rendőr-főfelügyelő áldozatkész, lelkes, alkotó és eredményes munkáját.”

Nemcsak azért idézem a dicséretet szó szerint, mert megalapozottnak és őszintének látszik, s amellett helyszíni megfigyeléseken alapul, hanem azért is, mert egyértelműen leszögezi, hogy ki a légoltalmi parancsnok. Ezzel megoldódik az a rejtély, miért szerepel hivatalos iratok egyrészében Molnár mint parancsnokhelyettes. További fontos érdek az idézésre: a Sopronban 02633. szám alatt 1944. február 8-án iktatott irat eleje.

Ebből megtudjuk, hogy a honvédelmi miniszter február 3-án hozzájárult ahhoz, hogy Sopron hatósági légoltalmi szolgálatát további rendelkezésig továbbra is a váltórendszer szerint igénybevett légoltalmi végrehajtó szolgálatosokkal láthassa el. A város vezetői elérték céljukat: megszabadultak (mint később kiderült: végérvényesen) a költséges és egyre nehezebben kiépíthető állandó szolgálati rendszer megvalósításától.

Sajnos Molnárt éppen bizonyítás előtt, a legveszélyesebb idők küszöbén távolították el a városból a nyilasok. A felszín alatt azonban már korábban jelentkeztek a bajok. Előbb a társadalmi megmozdulások, érdekes bemutatók, romantikus megfigyelő-szolgálatok kötötték le a figyelmet, s nem vált egyértelművé, hogy sokan nem is tudnak, de jóformán senki sem akar komoly áldozatot hozni a légoltalomért. A „békés sziget” elméletének nemcsak lélektani hitele volt, hanem gazdasági előnye is. Hamar felismerték ezt a nagy bérházak tulajdonosai, de rájöttek a gazdapolgárok szintúgy. Lássuk csak sorban.

A háborús korlátozások miatt szűken mért, ám mégiscsak a megszokott időtöltésekkel, szórakozásokkal telik az idő. A jugoszláv események után lefújt teljes honi légvédelmi készültség és annak újbóli elrendelése közötti nyári nyugalom kicsalja az újságíróból a megjegyzést: „Szinte el is feledkeztünk arról, hogy háború van.” (Ám azért feszül valami az idegekben. Néhányan már a hadüzenetek előtt nekiláttak védelmük biztosításának, gondolkodóba esve az olyan hangzatos címek olvastán, mint: Sopron tönkrebombázásához 130 óriásgép kellene. A légvédett [!] férőhely. Vagy: A jövő háború réme a repülőgép és a gáz.

Nem tudható, hogy a gázháború rémképének falra festése mennyire hatott a széles közvéleményre. Magam az ügyfelek kéréseiben, fellebbezéseiben nem igen találkoztam vele. Sőt. A Soproni Háztulajdonosok Egyesületének 1938. december 11-én iktatott kérvénye mindenfajta óvóhely építésének legalább is elhalasztását kéri. Érdemes idézni belőle: „Gáztámadásoktól, ill. a város elgázosításától repülő bombák útján Sopronban tartani nem kell az állandóan erős szél következtében, amelynél az lehetetlen. Egyébként is öngyilkosságot követ el az a repülő, aki Sopron városára bombákat akar ledobni, mert a légelhárítás Sopron város körül oly annyira meg van szervezve [!], hogy élve a város területét el nem hagyhatja. Azt a körülményt tehát, hogy Sopron városa a legkevésbé veszélyeztetett város, az itteni intézkedéseknél feltétlenül figyelembe kell venni.”

Minden megjegyzés nélkül: Sopron felett a következő években megszámlálhatatlan gép szállt el, közülük a város szorosan vett területére egyetlenegy zuhant le — az is német volt.

Az ország légoltalmát irányító illetékesek az amúgy is nehezen csordogáló pénzforrások fölöslegesen nagy hányadát folyatták a csatornába azzal, hogy a már az első világháborúban kétélű fegyvernek ítélt gáztámadás leküzdésére annyi erőt, anyagot áldoztak. A rombolóbombáktól elsősorban a vasút mellett lakók tartottak. Közülük kerültek ki azok, akik — mindent és mindenkit megelőzve — árkokat ástak a kertben, vagy mosókonyhát dúcoltak alá.

Műegyetemi ifjúságunk felhívással fordult a város hazafias érzésű közönségéhez. Az igazi nagy megpróbáltatások előtt álltunk, amikor az 1944 őszi tanévkezdéskor albérleti szobákat kerestek. „Ha zúgtak és zúgnak is Sopron felett az ellenséges gépek, Sopront eddig elkerülte s reméljük, hogy el is fogja kerülni a háború vérzivatara” — mondják. Néhányan közülük valamelyik vendéglátóhely gyengén világított különszobájában nekikeseredve éneklik a Székely himnuszt, mire több vendég felkapja a fejét: ezek az életerős fiatalok miért nem fegyverrel védik a hazát?

Nemenz Irén, a tehetséges, de kifogyhatatlan tintájú újságírónő a megbotránkozók mellé áll, végül azonban részleges visszavonulót fúj. Hiszen szükség van kiművelt emberfőkre a hátországban, s a majdani szebb jövőben.

Az élet csattanós válasza: 1944. október 29-én megszűnt a tanítás mindenfajta iskolában. Az egyetemen is.

Egy darabig a nagypolitika, illetve annak helyi lecsapódása ad tápot annak a hitnek, hogy a vérzivatar elszáguld majd mellettünk. Sokat és sokáig beszélnek Kállay miniszterelnök hintapolitikájának arról a nem bizonyított eredményéről, hogy a német megszállásig nem érte az országot amerikai légitámadás. 1944. április 3-án azonban már nem volt kegyelem: megkezdődött az amerikai szőnyegbombázások sorozata a főváros ellen. Ám Sopron akkor sem kapott. Szinte páholyból nézhettük a felettünk vonuló kötelékeket, a Fertő feletti tűzijátékot, s hallhattuk a Bécsújhelyre szórt bombák tompa moraját.

Védettségünkre volt magyarázatunk. Stockholmi követünk bizonyára szólt érdekünkben illetékes helyeken. Mert ki ne tudta volna, hogy Ullein-Reviczky Antal, korábban meghatalmazott miniszter és sajtófőnök, a helybeli Irodalmi Kör ünnepelt előadója Sopron háztulajdonosai közé tartozik, s rokonai élnek itt.

Csodaváró hangulatunkat jól érzékelteti a Kolozsvárról idemenekült fiatal katonaorvos, Lakatos István, aki — naplójegyzetei fölhasználásával — közzétette visszaemlékezéseit: „A soproniakban fel sem merült egy városukat érintő bombázás lehetősége [...] Megmosolyogták az ország más részéből érkezetteket, akik a szirénák hangjára elindultak az óvóhelyek felé.” Kár, hogy tévesen Eckhardt Tibor édesanyjáról beszél Ullein-Reviczky helyett. Szépséghiba. A lényeget azonban nem érinti.

A lényeg pedig: a felderítőgépek már lefényképezték a várost. Házak, fasorok épen. Az árnyékok hosszúak. Sütött a nap.