Sopron a második világháborúban (Menekültügy és népszámlálás)

Bevezetés

Sok minden történt öt évtizeddel ezelőtt Sopron városában. A zsidókkal, munkaszolgálatukkal és elhurcolásukkal, a Südostwall építésével Szita Szabolcs példamutatóan foglalkozott könyveiben A bombázások sorozatáról korábban inkább csak szubjektív visszaemlékezések láttak nyomdafestéket. [A Sopront ért bombázásokról a Soproni Szemle 1994. és 1995 évi 4. számaiban írtam, eredeti amerikai dokumentumok felhasználásával.]

Az eseményeknek bármilyen szűk metszetét adjuk is most, nem mellőzhetjük a válaszadást néhány olyan kérdésre, amelyet az eddigi közlemények egyes állításai vetnek fel. Vajon tényleg nyilas főváros volt-e Sopron? Lakosainak száma az utolsó háborús télen elérte-e a százharmincezret? Valóban népszámlálást hirdettek-e meg 1945. február 6-ára, vagy csak városunkra korlátozódó összeírásról volt szó (egy — erre mutató — felületes megjegyzésen kívül a témával még nem találkoztam történeti irodalmunkban.)

Elöljáróban leszögezhetjük, hogy a menekültek megjelenése és összezsúfolódása elsősorban nem a belpolitikai berendezkedés folyománya, hanem a biztonságos fedél keresése, a frontvonalak közeledése, a földrajzi adottságok következménye volt. Ennek megfelelően nem a nyilas hatalomátvétel napjához, hanem Erdély, a Délvidék, majd a főváros stb. birtoklásának bizonytalanná válásához köthető. Hogy csak egy körülményre utaljak: kiürítési kormánybiztos már a Sztójay-kormány elsőé heteitől kezdve tevékenykedett. És az utolsó háborús idegenforgalmi szezon vendégeinek egy része sem pihenni jött ide, hanem körülnézni, hogyan mehetne tovább.

Adatainkat a korabeli soproni sajtóból, feljegyzésekből, naplókból vettük és természetesen a Soproni Levéltár iratanyagából. Felhasználtuk a téma irodalmát, és nem mondtunk le a visszaemlékezésekről sem.

Séta a romok között

Esténként, háttal a lenyugvó napnak, a hatalmas termetű Hóman Bálint, talpig feketében, törékeny felesége oldalán, sétálni indult a bencések kolostorából a bombasérült Várkerület felé. A túloldalról, Esterházy herceg „palotájának” földszinti ablakszemei mögül, zongoraszó hallatszott. Lakatos Géza volt miniszterelnök magyarnótázott vendégnek és házigazdának. 1944/45 telének napjait éltük akkor, a „gyepű” nyugati szélén.

Nemcsak a nemzetvezető esküje előtti politikusok mentsvára volt a Belváros, hanem az új államberendezkedésből kiszorulóban lévő országgyűlés két háza is — már aki vállalta a menekülés kockázatát, s ez nem volt nagy létszámú csoport —Sopronba tette át székhelyét. A Pannónia Szállót foglalták le magánlakásaikul. Akta jelzi, hogy ha a nyilas hatalom szemében már nem volt is súlyuk, a városi tisztviselők — a régi beidegződések alapján — még tisztelték a testületet. 1944. december 23-án iktatták a képviselőház háznagyi hivatalának kérését. A szálló óvóhelyének pótlégtere a szomszédos pince. Ablakait be kellene falazni, két szellőző kihagyásával. Intézkedést kérnek a légóparancsnoktól. „A Lakásügyi Kormánybiztos újabb rendelkezése folytán a Pannónia Szálló a törvényhozók és családtagjainak magánlakásul szolgál, így közérdekből kérjük, hogy méltóztassék jelen kérelmet” továbbítani. Még aznap .átteszik a polgármesterhez (holott számos hasonló esetben — ha csak egyszerű polgárokról volt szó — a háború végéig, amíg az eset el nem évül, nem történik semmi sem). A mérnöki hivatal kapja meg, ők továbbítják a Vállalkozók Munkaközösségének, s 28-án már kézhez kapja az egyik építési szakember. Az ebben a gyors ügyintézésben megnyilatkozó tekintélytisztelet nem kell, hogy minket, kései utódokat is áthasson. Ismerve a Ház 23 soproni üléséről szóló jegyzőkönyveket, látnunk kell, hogy szó sincs olyan intézményről, amelynek zavartalan léte nélkülözhetetlen Szálasiék állama szempontjából. Ezt azért hangsúlyozzuk, mert máig él az a hiedelem, hogy városunk első — l944. december 6-i — bombázása a képviselőház ülésének szólt. Egyesek annyira dramatizálják a dolgot, hogy kiemelik: az ülés 11-kor kezdődött volna, a bombázás pedig 11 óra 25-kor következett be. Sőt! (A Szálasi-kormányzat) „december 6-án de. 10 órára országgyűlést hívott egybe a városháza nagytermébe. Ez váltotta ki az angolszász bombázók érdeklődését Sopron iránt. Pontosan 10 órakor meg is jelentek a város felett és célba vették a városházát, valamint a pályaudvarokat.”

Eltekintve attól, hogy az olaszországi támaszpontjaikról erős kötelékekben északnak vonuló gépeket legkésőbb Maribornál észlelte a jelzőszolgálat, tehát meglepetés akkor már (és még) ki volt zárva, az ülést nem is 6-ára, hanem 7-ére hívták össze. S a hely, ahova a meghívó szólt, kívül esett a vasútra hullatott bombaszőnyegen. (Bőven estek bombák a Belvárosra is, de ennek oka nem szándékosság és pontosság, hanem éppen ellenkezője: rossz célzás volt.) Az igazság az, hogy az országgyűlés sem az amerikaiakat, sem a nyilasokat nem érdekelte16. Törvényhozó hatalom? Hiszen rendeletekkel kormányozták az országot.

Ebből a szempontból érdekesebb a fővárosból a mi körzetünkbe települt szakminisztériumok sorsa. A források ötről beszélnek: a közellátási, ipari, pénzügyi, földművelésügyi, valamint a kereskedelemés közlekedésügyi tárca képviselőiről. Nem a teljes létszámról, hiszen — lévén a kitelepítés önkéntes — sokan lemorzsolódtak.

A közellátási minisztérium 1944. december 9-én költözött be a Templom utca 2— 4.-be. A pénzügyminisztérium a pénzügyigazgatóságon, az Erzsébet utca 15-ben (ma 9. sz.) foglalt helyet. Az 1925-ben épült hatalmas irodaház 180 helyiségéből jutott nekik magánlakásra is. Bár az alagsorral valami baj van, mert a Rákóczi utca 3. sz. ház pincéit is igénybe veszik (meghagyva a lakók számára a használati jogot). Némi magyarázatul: a szétosztásra váró dohányés dohányáru-készleteket a Pénzügyi palota alsó szintjén tárolták. Erre a készletre jobban vigyáztak, mint saját embereik testi épségére, de csak 1945. március végéig, amikor — szállítókapacitás hiányában — rengeteg mindent ott kellett hagyniok. A nyitva felejtett ajtókon az ment be, aki akart. Néhány napig legalább, amíg az új illetékesek (vagy a megszállók) rá nem tették a kezüket a készletekre.

A kutatás azt már feltárta, hogy Szálasi nem jött be a városba. Neki Brennbergben készítettek biztosnak látszó óvóhelyet. Egyéb minisztériumok Kőszegen, más főhatóságok különböző Sopron és Vas megyei falvakban telepedtek-kapaszkodtak meg hosszabb-rövidebb időre. Sopron már csak azért sem lehetett fővárosuk, mert egy percig sem adták fel azt a reményüket, hogy a német csodafegyverek hatósugarában előbb-utóbb visszafoglalhatják Budapestet. Hiszen ilyen kísérletek még márciusban is történtek.

Szálasi a perében kijelentette, hogy a totális kitelepítés híve volt ugyan, de egyúttal a visszavonulás ideiglenességében is bízott. Ennek megerősítését olvashatjuk az Összetartás c., akkor már Sopronban megjelenő lapban. Március 15-én írják, hogy a nemzetvezető egymillió pengőt ajánlott fel annak, aki a legszebb tervet készíti Budapest újjáépítésére!

A bizonyítékokat megtoldhatjuk még a gyepű szónak és származékainak a használatával. A gyepű — Hóman Bálintnak a Magyar Történet első kötetében megjelent meghatározása szerint — „széles, jobbára lakatlan és gyakran járhatatlan területek gyűrűje”. Erre emlékeztet a Bakonyban lévő Farkasgyepű, Szálasi első tartózkodási helye a Budai Vár elhagyása után, november 22-től Brennbergbe költözéséig. Legyen a nyilas vezetőség és a szovjet hadsereg közötti terület „felperzselt föld”, hidak felrobbantva, középületek, közművek szintén, gyárak, raktárak, városok kiürítve, ez lett volna a cél, ideiglenesen, amíg győztesen vissza nem térnek. Az árpádsávos gyepű kijelölt községei, városai voltak a gyepűszállások, ahonnan hatóságaik a hatalmuk alá tartozó helységek vezetőivel leveleztek. Így Sopronnal is. Rendeleteik élén helymegjelölésként általában ez a szó állt: Gyepűszállás.

Néha azt is megtudjuk, hogy melyik települést takarja ez a titkosnak látszó meghatározás. Krompecher László mérnök, óvóhelyszakértő, az óvóhelyépítés kormánybiztosa Sopron mérnöktársadalmával szoros személyes kapcsolatban állt. Nem csodálható, hogy lelkiismeretesen megírja mindig, hogy hol érhetik utol anyagkiutalást kérő leveleikkel. November 20-áról keltezett első jelentkezésében közli, hogy székhelyét Balatonszemesre tette át29. „Hatóságom újabb gyepűszállása és postacíme” viszont már Külsővat (Veszprém megye). Ez az értesítés december 30-án kerül a soproni iktatóba. Krompecher hivatala később beolvadt a belügyminisztériumba.

1944. december 20-ra legkésőbben Sopronba érkezett a fenti minisztériumoknak a szűkebb törzse, a Kúria, más egyéb intézmény, főhatóság, összesen, családtagokkal együtt, 3621 fő. Előttük, körülöttük és nyomukban a papírral rendelkező egyéb menekültek 39 954 főnyi tömege. Mindenféle ember. Fogadtatásuk is ennek megfelelően vegyes volt. Akik idegenek, de mégsem tekintjük őket azoknak címmel örökíti meg az újságíró az őslakosság hangulatát és az ide érkezettek viselkedését:

„Volt idegenforgalmunk, de sokakat csak a rendkívüli események kergettek ide, s mi vártuk azt az időt, mikor vége lesz mindennek, jönnek a csendes hétköznapok, az Ősz... S egyik héten csak azt vettük észre, hogy a soproni utcákon egyre több ismeretlen arc tűnik fel, egyre többször kérdezzük meg egymástól: hát ez kicsoda? A fiatalságunk örül a változásnak, s itt is, ott is halljuk: nagy város lesz Sopron! A különben csendes Várkerületen délelőttönként már komoly forgalom kezd kialakulni.” A szinte madártávlatból leskiccelt pillanatkép folytatására az alcímek engednek következtetni: „Vigyázat, a közösség ellen vétenek a megbotránkoztatók — Nehéz feladat hárul a közellátási vezetőkre” — hiszen jegyrendszer van, tesszük mi hozzá.

Még csak szeptember végét írjuk, amikor a menekültáradat kezd már elviselhetetlenné válni. A városi közigazgatási bizottság ülésén az iparosszövetség elnöke kifogásolja az idegenek nem éppen a hagyományos idegenforgalom kereteiben folyó ideözönlését. A főispán erélyes válasza: ne próbálkozzék senki sem, akinek nincs a letelepedés jogosságát bizonyító sárga cédulája: „Arról van szó, hogy Sopron a hatodik esztendejébe most átlépett világháború tetőfokán – az országos érdeklődés középpontjába került. Polgári elemek a fővárosból, de az ország egyéb részeiből is felkeresik a várost, legalább átmenetileg itt szeretnének rövidebb-hosszabb időre letelepedni.” Polgári elem alatt nem köztisztviselőket, hanem gazdagabb civileket kell érteni.

A cikk így folytatódik: „A felszólaló törvényhatósági bizottsági tag nagyon helyesen és a város polgársága jogos érdekeinek védelmében arra mutatott rá, hogy ez az ideözönlés nemcsak nem helyes, de egyben igen elgondolkoztató jelenség is. A mostani rendkívüli időkben súlyosan kihathat közellátásunk zavartalanságának lehetőség szerinti biztosítására csakúgy, mint a lakásfront egyre nagyobb problémákat jelentő és minden megértést, jóindulatot bizony alaposan próbára tevő, amúgy is túlfeszített hivatalos elintézésére. De abban is igaza van az érdemes felszólalónak, hogy ez a kérdés természetszerűleg súrolja az úgynevezett közbiztonságot is.” Rupprecht Antal, a nemrég (ápr. 27.) kinevezett főispán, válaszában erélyes hangot üt meg: „Akinek tehát ilyen sárga cédulája nincsen, az ne is próbálkozzék, élelmiszerjegyeket nem kap és a legokosabb, amit tehet, ha belátva próbálkozásai hiábavalóságát, eltávozik Sopron falai közül.”

A néhány nappal későbbi közleményben már a soproni állomásparancsnokság

körpecsétjét is megkövetelik azoktól, akik lakás akarnak, akár elhagyott zsidó lakást is:

„A napokban úgy értesültünk, hogy egyesek, akik önként hagyták el a fővárost, vagy más vidéki várost, minden hatósági eligazítás nélkül Sopronba jöttek, ahol egyszerűen lakást igényeltek a maguk számára. Zsidólakást akartak feltöretni, illetve főbérleti lakásoknál szobát vettek igénybe. a soproni illetékes hatóságok figyelmeztetik a város közönségét, hogy csak azok költözhetnek be egy fő-vagy albérleti lakásba, illetve csak azok jogosultak főbérleti lakásban egy-egy szoba igénybevételére, akik fel tudják mutatni a soproni állomásparancsnokság körpecsétjével ellátott ebbeli jogosságukat.”

Soproniak pedig ne is adjanak be kérvényt a lakáshivatalhoz, el sem olvassák, mivel menekültügyi hivatallá alakultak át:

„Soproniaknak lakást adni egyáltalán nem tudunk — válaszol az újságíró kérdésére Heiszler Béla tanácsos, az ügyosztály vezetője — a soproniak közül tehát senki se forduljon hozzánk lakás-kiutalási kérvénnyel, mert az ilyen kérvényeket el sem olvassuk. — Mi az oka annak — kérdezte munkatársunk —, hogy egyes nagyobb lakásokba mind a mai napig nem történt beutalás, ugyanakkor kisebb lakások egyes részeit már igénybe vették? — Nekünk megvan a tervezetünk, hogy milyen szervezetek jönnek ide —hangzott a felelet — és gondoskodnunk kell arról, hogy az utóbb érkezettek részére is legyen hely. Általános tájékoztatásul közöljük, hogy mindenki kap beszállásolást. egyik előbb, másik később.”

„— Mit fizetnek és ki fizet a beszállásolás után? — kérdezte tovább munkatársunk. — Az az ágazat fizet — felelte a kérdésre Heiszler tanácsos —, amely szervezethez az illető tartozik. Ha katona a beszállásolt, akkor a lakás után például a honvédelmi kincstár fizet. Bútorozott szoba után ágynemű nélkül havonta ötven pengőt, bútorozott szoba után ágyneművel havonta hatvan pengőt fizetnek. A számlát a menekültügyi hivatalban kell benyújtani, mégpedig igazolással, annak kifizetéséről azután a hivatal gondoskodik.”

„—Kinek van Sopronban lakásjoga? — érdeklődött tovább munkatársunk. Erre a kérdésre Heiszler tanácsos a következőket felelte: — Mindenki abban a lakásrészben, melyet neki foglalás után meghagytak, befogadhatja rokonait unokatestvérig bezárólag minden igazolvány nélkül. Minden másnak a lakásügyi kormánybiztostól kell igazolványt hozni. Azokat, akik ilyen igazolvány nélkül jönnek, kijelölt helyükre továbbítjuk.”

Akiknek nem tudnak azonnal lakást biztosítani, a férfiakat a népszállóban36, a nőket az Erzsébet Otthonban helyezik el. Az óhatatlanul előforduló súrlódások csökkentésére felkérték a MANSZ-ot38 és a Katolikus Nőszövetséget, hogy kapcsolódjanak be, főleg a fogadásoknál, a hivatal munkájába, amit el is vállaltak. Tevékenységükről még lesz hírünk.

A polgármester ennél tovább megy. Szeptember 26-án a következőkkel fordul a város hazafias közönségéhez:

„Sopron város társadalma az idetelepítettek befogadásával eddig is példát mutatott az áldozatvállalásra. Most magyar testvéreink egy újabb csoportja kopogtat kapunkon és kér szállást. Felkérem azért a város minden polgárát, jelentse be, ha magyar menekülteket hajlandó befogadni. E felhívásom nem vonatkozik azokra, akiknél a lakóhelyiségek nagyobb száma, illetve a lakáshoz tartozók csekélyebb száma miatt betelepítésre egyes lakrészek már ki vannak jelölve, ha mindjárt ténylegesen ezekbe még a Menekültügyi Hivatal nem helyezett be senkit. E helyiségekbe felsőbb rendelkezéssel kijelöltek kerülnek. A menekültek elhelyezésére való önkéntes lakrész felajánlás tehát csak a saját használatra meghagyott lakrészekre vonatkozik. — Tudom, hogy súlyos áldozatot kérek, de szeretném, ha önkéntes felajánlás útján tudnám biztosítani a még szükséges lakásokat. Talán különösnek hat, ha olyant kérek, aminek igénybevételére a fennálló rendeletek módot adnak. Kettős okból teszem: egyrészt az önként vállalt áldozat nem olyan nehéz, mint a kényszerű, másrészt menekültjeink szükségelhelyezésüket könnyebben viselik el, ha nem paragrafus parancsa adott nekik fedelet fejük fölé, hanem magyar szív fogadta be őket. — Kérem tehát minden polgártársamat, lelkiismeretesen fontolja meg, meddig tud lakásában összehúzódni, mennyit tud menekültjeinknek adni. Biztos vagyok benne, hogy nem csalatkozom a város polgárságában s nem lesz szükség az igénybevételi eljárás megindítására. — Minden felajánló látni fogja adataink felvétele alkalmával: arra törekszünk, hogy mindenkitől csak körülményeivel arányban álló áldozatot kérjünk. Ha emberileg lehetséges, a bejelentő kívánságait is figyelembe vesszük.” Talán nem tévedünk, ha úgy véljük, a felhívás kulcsszava a magyar és a le nem írt civil. a polgármester szeretett volna mennél kevesebb lehetőséget adni felsőbb szerveknek és katonáknak, hogy tartós jelenlétükkel növeljék Sopron hadi fontosságát. Titkára, Szabó Jenő, konkrét esetre emlékezik vissza, sajnos dátum nélkül.

Már a felhívás megjelenése utáni nap jelzi az újság, hogy „már többen ajánlottak fel lakást illetve szobákat a menekülteknek” a Városháza I. emelet 5. sz. szobájában. Hírt kell azonban adniok ennek az ellenkezőjéről is. Kérdés, hogy melyik fejezte ki inkább a közhangulatot:

„Kaptuk a következő sorokat, melyek annyira beszélnek maguk helyett, hogy nincs semmi hozzátenni valónk: — Igen tisztelt Főszerkesztő Úr! Méltóztassék megengedni, hogy az alábbi esetet — mint a hazafias együttérzés hiányának kiáltó példáját —, becses lapja útján a nagy nyilvánosság elé tárjam. Mint menekült köztisztviselőt Erdély egyik veszélyeztetett városából Sopronba irányítottak, hova mindenem elhagyásával egy kis kézi podgyászra való ingóságommal folyó hó 29-én érkeztem meg. Kérésemre a menekültügyi hivatal szabályszerű utalvánnyal Bruckner Lajosné, Hársfasor 29. számú 8 szobás lakásából utalt ki részemre és három tagú családom részére szerény férőhelyet. Mikor a kiutalt lakásrész átvétele céljából nevezett hölgynél jelentkeztem, ez papirosra nem kívánkozó kifejezések mellett lakásából kiutasított. Hangsúlyozta, hogy ő sem nékem, sem másnak nem hajlandó menhelyet adni, mert egyik szobájában a krumplija van elhelyezve, a másikban a körtéjét raktározza, a harmadikra pedig paradicsom elhelyezése céljából van szüksége s egyébként sincs nálunk kommunizmus stb. Megjegyzem, hogy a nevezett hölgy az említett nagy lakást másodmagával lakja. — A fentiekben a puszta tényeket voltam bátor előadni, míg az eset megfelelő kommentálására igen tisztelt Főszerkesztő Urat kérem fel. Sopron, 1944. évi szeptember hó 30-án. Hazafias tisztelettel: Egy menekült köztisztviselő.”

Még akkor is, ha nem ilyen kirívó a visszautasítás, általában éreztetik az idegennel, hogy „hergelaufen”, ezúttal szó szerint.

„Higgye el — mondotta [...] a fiatal, csinos leány — szinte hálás vagyok már azért is, ha valaki szól hozzám, ha egy megnyugtató szót hallok. Mióta ideérkeztem , szinte bánat a kenyerem. Nem elég az, hogy egyedül állok ebben a vad viharban, hogy nem tudok semmit a családomról, a vőlegényemről, akivel oly szépen kiterveztük már az esküvőt, nem elég az, hogy ott kellett hagynom a számomra legszebb várost, Kolozsvárt, de itt a nap minden szakában és órájában szemembe vágják, hogy menekült vagyok, miért jöttem ide, s a »háziasszonyom« — aki különben egy eléggé ismert soproni társaságbeli hölgy — minden elképzelhető úton-módon megkeseríti az életemet, meg a barátnőm életét, mert történetesen a menekültügyi hivatal hozzá utalt be. [...] Tudom, hogy a menekültek között — igaz, hogy azok nem vidékről, Erdélyből, hanem a fővárosból jöttek — van kilengés, de mások miatt lakoljunk mi? ...”

Az igazság mögött meghúzódik az akkor lépten-nyomon hangoztatott nézet: a romlatlan vidék és a bűnös főváros előre gyártott sablonjai. De nézzük inkább az ellenkező végletet, a másik oldalt, ahogy azt az újságíró ugyanabban a cikkben idézi: egy befogadó panaszolja „Megteszek én mindent a hozzám beutalt menekültnek, de annak semmisem elég jó, semmi sem megfelelő. Szinte a legjobb bútoraimat rendelkezésére bocsátottam, hogy enyhítsem »szenvedéseit«, mégis egyre többet nem kér, hanem követel.”

Menekültek elítélendő viselkedéséről több helyen is olvashatunk az akkor már egyetlen magyar újságunkban:

„Hogy megváltozott a város arca, ez tény és tagadhatatlan. Mi sem jobb bizonyíték erre, mint az, ha végigmegyünk az utcákon, sok idegen, sokszor gondterhelt arc figyelmeztet mindenkit erre. Feltűnik azonban gyakran, hogy egyesek, akik minden bizonnyal nem a legnehezebb körülmények között értek el idáig, s talán nem is a keleti országrészekből, hanem a fővárosból jöttek el hozzánk, nem akarják tudomásul venni a megváltozott viszonyokat s hogy egy vidéki városban élnek. Ma is olyan kifestett arcokat látunk, hogy egy pillanatra bizony kételkedni kezdünk a helyzet komolyságában. Egyesek szinte divatbemutatót rendeznek most, mikor ez éppenséggel nem időszerű s könnyű, gondtalan szórakozásnak tüntetik fel ezt a »kényszerű nyaralást«”.

Aki ezt nem tartaná elég egyértelműnek, annak szolgálhatunk pontosabb idézettel is: „Két túlhangos reggeliző hölgyre lettem figyelmes — kezd bele Nowinszky —,. Harsogó jókedvvel vitatták meg napi programjukat, amely nagyjából sétálásból, cukrászdából, moziból, színházból állott. Kínos gonddal voltak kikészítve, szédítően elegánsak voltak, szájukon vastagon ült a rúzs, csörögtek a karperecek, csillogtak a gyűrűk és áradt belőlük a gondtalan jólét. Amikor távoztak, két pengő borravalót adtak és még az utcáról is visszahallatszott a nevetésük. Megkérdeztem: kik ezek. Valamilyen »menekültek« — hangzott a meglepő válasz.”

Az igazsághoz tartozik, hogy Sopronban békeidőben sem nézték jó szemmel az ilyen „flancot”. Ezekben az esetekben inkább az lenne az érdekes, hogy erre az életvitelre honnan volt pénzük az illetőknek. Egy lehetséges forrás:

„Tegnap bepillantottunk a soproni járásbíróság egyik szobájába, ahol egymás mellett sorakoznak a porolókefék, söprűk, rumos üvegek, fésűk, majd a különböző zacskók liszttel, üvegek zsírral, puttonyok, amelyeknek már csak üressége ásít az áporodott csendbe, amelyet még befűszerez a mosdószappanok illata. — Azt hittük, menekültek próbálnak otthont teremteni maguknak, de kiderült, hogy az valamennyi elkobzott és lefoglalt bűntárgy: csempészek akarták Németországba szállítani. — Legnagyobb csodálkozásunkra a háború hatodik esztendejében, mikor a legszükségesebb élelmiszereket jegyre adják s bizony mindenkinek annyi jut, ami éppen elég lehet, de amiből felesleget nem lehet más időre átmenteni, azt látjuk, hogy bizony naponta a csempészek tízei akarnak élelmiszert átvinni Németországba. Vajon hol tudják ezek az élelmiszert beszerezni? Mert valamennyi tagad, valamennyi »megtakarította«”

Sokaknak viszont a létfeltételek rendszeres biztosítása is szinte elérhetetlen álom. Egy Budapestről visszatérő szemtanú mondja: „Amikor hazafelé utaztam Sopronba, láttam menekülőket egy szál ruhában. Láttam kibombázottakat, akiknek mindenük elveszett, nem egyszer még a családjuk is.”

Ezekről és hasonlókról gondoskodni nem éppen könnyű feladat az illetékes hivatalok számára. Ám azért még megkísérlik: „A megváltozott viszonyok miatt, mint az ismeretes, néhány helység és város teljes, illetve részleges kiürítésére sor került, melynek rendjét a kiürítési kormánybiztos állapította meg. Sopront is kinevezték több helység felvevő területének és itt sok menekült talált szállásra, otthonra. Nagyon gyakran megtörtént, hogy a menekült vonat az esti vagy az éjszakai órákban érkezett meg városunkba ,és mivel ilyen időpontban elhelyezésükről kellő módon gondoskodni nem lehetett, a város a társadalmi egyesületek közreműködésével felállította a menekültek részére az átvonuló szállást. Átvonuló szállásra átalakították a Balfi úti Polgárotthon egy részét, ahol 15 férőhely áll a menekültek rendelkezésére, a soproni Katolikus Nőszövetség önként felajánlott 10 férőhelyes átvonuló szállást.” Most sikerült az úgynevezett Tábornoki házban is mintegy 40 férőhelyes szállást elhelyezni, sikerült azt is megoldani, hogy külön szállásuk lesz a férfiaknak és külön a menekült nőknek. Nyomatékosan rá kell mutatnunk arra, hogy ezek a helyiségek csak az átvonuló szállás céljait szolgálják. Ha tehát éjszaka érkeznek menekültek, ide helyezik őket, az utazás fáradalmait itt kipihenhetik. Ezenkívül felállították az állomásokon a pályaudvari tájékoztató irodát.”

„A menekültügyi hivatalt nap-nap után állandóan keresik a menekültek, akik egykét nappal ezelőtt érkeztek Sopronba és lakások kiutalását kérik. Értesülésünk szerint a menekültek érkezése Sopronba tovább folyik, igaz hogy jelenleg csak kisebb csoportokban. [...] Ha elkészül a lakáskataszter, akkor tisztán áll majd az illetékesek előtt, hogy Sopron még mennyi menekültet tud befogadni és akkor a polgármester megfelelő intézkedéseket hozhat.” Ezt október 25-én írják, jelezvén vele, hogy a rendszerváltás sem állította meg a front elől nyugatabbra húzódók számát, vonulását.

Még október 7-én rövidebb hírben közlik, hogy a MANSZ a Hadigondozó Irodával közösen megalakította a menekültügyi hivatalt. Nem szerencsés elnevezés, hiszen szeptember 27-én már olvashattak arról a helybeliek, de idegenek is, hogy a Városháza lakáshivatala ugyanezen a címen ugyanezt a munkát végzi50. Amit az egyik nem tud elintézni, azt majd a másik vállalja?

Ám legyen ez azoknak a gondja, akik hosszabb időt szeretnének itt tölteni. 1944 októberének második felében azonban megjelennek az átvonulók. Az Oedenburger Zeitung már október 17-én híreket közöl a bánáti menekültek szekérkaravánjairól51. A Soproni Hirlapban a következő nap értesülünk róluk: „Vasárnap, hétfőn és kedden szinte órákon át egyfolytában vonultak keresztül Sopron városán lófogatú kocsijaikon azok a menekültek, akik mint a német népcsoport részei a Bánátból indultak el a betört orosz és román hordák elől, hogy nyugatra haladva Németországban menedéket találjanak. A menekülő csoport többezer tagja, leginkább gyermekek, nők és öregek, csak a legszükségesebb kis cók-mókot tudták magukkal menteni, hátrahagyva mindenüket, egyéb háziállataikat is.”

Mivel az északi külvárosokon haladtak keresztül, az alábbi idézet valószínűleg az ott lakó gazdapolgárokra vonatkozik:

„A Sopronon átvonuló menekültek felé őszinte szeretettel és mély átérzéssel fordult Sopron lakossága. Aki csak tehette és amennyire módjában állott, igyekezett segítségükre lenni. Többen meleg ételt, mások kenyeret, gyümölcsöt, sőt kolbászféléket is juttattak a felnőtt menekülteknek, a kisebb gyermekeknek pedig a lehetőségekhez mérten tejet vagy kávét adtak és általában minden tekintetben igyekeztek enyhíteni nehéz helyzetüket. Ez a testvéri megmozdulás és jóindulatú segíteni akarás igen jól esett az új, biztos otthonuk felé haladó menekülteknek.”

Újabb részletekre a 22-i számban bukkanunk: „Tegnap is, miként az előző napokon, újabb bánáti és bácskai menekült csoportok érkeztek és vonultak keresztül Sopronon Erdélyből [!] jövet Németország felé. Megszámlálhatatlan kocsi ment keresztül a város külső utcáin, köztük sokan traktorral húzattak 2—3—4 szekeret is.” A vonulók közül néhányat baleset ért, ezeket a kórházba szállították.

A menekülteknek, már akik maradtak, nemcsak szállás kellett, hanem élelem is. a város közellátási vezetősége mindent megtett, hogy a megállapított kontingenst a felsőbb hatóságok megemeljék. Élelmiszerekre és vágóállatokra egyaránt.

Visszatérve a lakásügyekre: „Voltak olyan menekült családok, akiknek főbérleti lakás jutott, másokat albérleti lakásban tudtak csak elhelyezni. Több helyen vita származott a tekintetben, hogy a lakás tulajdonosa mit köteles a hozzá beutalt menekült rendelkezésére bocsátani. Erről a kérdésről rendelet intézkedik, amit az alábbiakban közlünk [...]: A belügyminiszter 600—1944. B. M. számú rendeletének 3. paragrafusa alapján az igénybe vett helyiségeket a lakás birtokosa a legszükségesebb és általa nélkülözhető bútorokkal és egyéb felszereléssel tartozik rendelkezésre bocsátani, tovább a lakás felszereléséhez tartozó, illetőleg a lakrész használhatóságát biztosító világító, fűtési, vízszolgáltatási és egészségügyi berendezéseket, úgyszintén — amennyiben az igénybe vett lakásrészhez konyha nem tartozik — saját konyhája használatát is az ott elhelyezett hajléktalanoknak a lakás birtokosa megengedni köteles. Lakrész ideiglenes használója fürdőszoba használatára igényt nem tarthat. Amennyiben a lakásban több W. C. van, a lakás birtokosa jelöli meg, melyiket jogosultak az igénybe vett lakrészben elhelyezettek használni. — Ágynemű és egyéb fehérnemű, étkezőés konyhaedények, valamint evőeszközök használatának átengedésére a lakás birtokosa csak abban az esetben kötelezhető, ha abból saját családja szükségletét meghaladó készlet van birtokában. Fűtőanyag (fa, szén, koksz) rendelkezésre bocsátásra az, akinek lakását vagy lakrészét igénybe vették, nem kötelezhető.”

Sopron megtelt. A polgármester erélyes nyilatkozatát közli az újság október 13-án: „Mikor a város még időben összeírta a lakásoknak a számát, amelyeket kiutal a menekültek részére, állandóan újabb és újabb katonai és civil bizottságok molesztálják a polgárságot. Különös dolog, hogy ma, amikor minden egyes emberre szükség van, a bizottságban állandóan négy-öt ember is dolgozik. a városnál úgyis kartotékolták a lakásokat, tehát fölösleges ez az állandó bizottságoskodás. A legerélyesebben utána fogok járni, hogy kik telepedtek le itt hatósági beutalás nélkül s azokat könyörtelenül ki fogom a város területéről telepíteni, mert nem akkor vagyok jószívű, ha elnézem, hogy végül Sopronban sátrakban lakjanak s ne legyen mit enni, hanem [ha] ebben a városban rendet tartok. Mi lenne, ha az egész ország lakossága Sopronban és Szombathelyen akarna összezsúfolódni?”

Rupprecht Antal főispán ugyanakkor javasolja a szakmunkásoknak, akárhonnan jöttek is, hogy jelentkezzenek az illetékes iparhatóságnál, mert szükség van rájuk. „Továbbá bejelentette, hogy értesítette a kiürítési kormánybiztost, hogy Sopron mint menekültfelvevő terület megtelt, továbbá, hogy éppen a megnagyobbodott számú lakosság ellátása érdekében betiltotta a vármegye területéről az élelmiszerek kiszállítását.”

Már három nappal korábban világosan megírták : „Egyesek [...] minden igazolvány, utalvány nélkül ismerősökhöz és igen távoli rokonoknál kapnak szállást, egyegy szobát. a hatóságnak — értesülésünk szerint — ilyen esetekben nincs módja sem a lefoglalt lakásokat rendelkezésükre bocsátani, illetve ezeknél az ismerős és távoli rokonoknál egy későbbi időpontban igénybevételre kerülő lakást az igénybevétel alól mentesíteni. Azok számára, akik engedély és sárga utalvány nélkül költöztek Sopronba, a hatóság nem ad ki élelmiszerutalványokat sem.”

Még szeptember végén közlik: „Több ismert, híres színésznő és közéleti előkelőség Sopronban kíván letelepedni. [...] Úgy tudjuk, hogy a magyar színpad egyik leghíresebb szereplője, igen ismert színésznő, a napokban távirati úton kérte a polgármestert, hogy nyújtson módot a Sopronba költözködéséhez. a kérést most tárgyalják a lakáshivatalban és minden valószínűség szerint tudnak lakást biztosítani számára.”

Akkor még lehetett. Még az első bombázás előtt, 1944 novemberében, megjelent az országos elhelyezési kormánybiztos rendelete arról, hogy Sopron városában további férőhelyeket nem utalhatnak ki. A zsúfoltság kétségtelenül ekkor lehetett a legnagyobb. Ám ezt a hatóságok még úgy-ahogy kezelni tudták. Bár a káosz jelei már felfedezhetők. Például a polgármester által négy-öt tagú bizottságoknak nevezett szálláscsinálók tevékenységében. Ezek nyilván nagyobb intézmények, csoportok számára hajtottak föl még szabad helyeket. Föltehetően a hivatal kartotékjain tartalékként kezelt lakások közül. Hogy végül is mennyi lehetett a csúcs? A legnagyobb létszám? Erre majd később kísérelünk meg válaszolni.