Előhang
Pistáról ez a harmadik összeállítás. Az első –Anyánk és mi – bemutatja azt a családi környezetet, amely megpróbálta életre való polgárrá nevelni Pistát. A második összeállítás a benne ébredező művészi hajlam öntudatosítása. István, a festő azonban nem csak a színek iránt érdeklődik, hanem a hangok iránt is. Apja zongorázik, kis Pista minden szülői ráhatás nélkül széket fog és odaül hallgatni a zenét. Ez az út meglátjuk a templomokhoz vezet. A közölt példák között sok az ismétlés, de egyre több a kíváncsiság. E mögött pedig ott a titokzatos orgona. Nem elfelejtve a Gyertyafény-keringőt, de Bachot sem.
A zongora
Amiről alább énekelek a lényeg. Egy eszköz, a huszadik század jobb módú családjainak még mindig elmaradhatatlan eszköze, a zongora. Nincs róla rajz, vagy fénykép, de beleszól minden családtag, vendég és alkalmazott életébe. Első feltűnése számomra a Magyar Törté- nelmi Társulat 1990-ben meghirdetett Családtörténeti pályázata volt. Ekkor írtam meg az Egy építészmérnök pályakezdése századunk első felében c, munkámat. Az anyag összeszedése közben néhány iratot találtam arról a hangszerről, amely gyerekkorom szívhez szóló muzsikáját szolgáltatta, vagy éppen rémítő ujjgyakorlatokkal ejtett búskomorságba. Pályamunkám is zongorázással kezdődik. Apám Bajára hajóval utaztában Doromlás puszta erdészlakában megéjszakázva a háziakkal zongoraszóval emlékeztetett arra, hogy 21 évvel előbb ott, abban a szobában látta meg a napvilágot. – Lalala– talán az újszülőtt is így próbálta ki a hangját, mint Anti fia Anyám feljegyzése szerint? Ez persze másik zongora. A mienkére Khoórék adtak kölcsön 1 180 000 koronát, egy 1923 novemberi adat szerint. Végjegyzetben írom: 2.1.20, A fekete zongora jó zeneszerszám volt, annak ellenére, hogy a Czapka nevű bécsi céget nem jegyzik a piacon. Az esküvő utáni első hétköznapjuk az eszterházi kastély szolgálati lakásában 1922. május 10. péntek. Talán ez a zongora megérkezésére is vonatkoztatható? A sógorék pénze csak a következő év novemberében érkezett házhoz, de alig hihető, hogy nem a már bejáratott zongora szava fogadta volna. Hangolók sora – köztük egy vaké is – tisztította hangjait hosszú éveken át, míg el nem érkezett az a nap, amikor el kellett hagynia minket. Apám 1971. március 24-én halt meg, Anyám és Pista nem sokkal később kisebb lakásba költöztek Pistával (Egy időpont: 1976. április 16-án a színházból (a Szöktetés a szerájból-t látta), gyalog ment haza a Köztársaság [1948–1989] utca 13-ba, Anyám nem érzett magában akkora késztetést (halála 1982. 07. 19.), hogy felújítsa diákkori skálázásainak emlékeit. Előbb-utóbb vevő után nézett.
Hangszer? Annyi tarhonyát pedig nem volt érdemes szárítani az alája, a három láb és a pedálok közé terített lepedőn (emlékszem rá, időnként forgatni is kellett, de hiába próbálom időponthoz kötni az eseményt Valószínű, hogy Németh László Égető Eszter c. regényében ír ilyesmiről, de eddig csak utalást találtam rá és internetes ajánlatot: (talán inkább erdei gombát...). A gurtnis szállítók a Russ-palotába [2003-ig itt volt a zeneiskola] cipelték, ha ugyan oda cipelték. Szakértő kutatja. Egy biztos: jelenleg nyoma sincs, még a zeneiskola pincéjében sem. A zeneiskolások örültek volna neki. És Pista? Nem találtam feljegyzést a naplójában a folytatásról. A kis lakásban nem fért el. Helyette pianínót szereztek.