Önképzőkörök Sopronban a két világháború között

Bevezető

Az önképzőkör fogalmában kibékíthetetlen ellentétek feszülnek. Társas együttlétet biztosít, ám az előkészület magányát követeli, az iskolától kapott értéktöbbletet jelez, de rámutat a tanítás hiányosságaira is. Ezzel a tartalommal bő lehetőséget teremt minden korszak számára értelmezésének újrahangolására és eszköztárának ismételt átalakítására. Az önképzőkör a középiskolák ifjúsági egyesületei közül az egyik; hogy mennyire fontos, mennyire nem, az függ az osztályok tehetségétől, a vezető tanár egyéniségétől, a hagyományoktól, s talán legkevésbé az iskolatípustól. A vele való foglalkozás nem nélkülözheti az iskolatörténetet, s a több oldalról való megközelítést.

A soproni tanintézeteknek a két világháború közötti első éveit lényegében Trefort Ágoston törvénycikke szabályozta. A középiskoláról és azok tanárainak képesítéséről szóló törvényt 1883. május 27-én hirdették ki, s a következő tanévben megkezdték életbeléptetését. Kevés változtatással 1924-ig volt érvényben, amikor megszületett a Lex Klebelsberg, az 1924:XI. t. c., amely a gimnáziumok és reáliskolák közé beillesztette a reálgimnáziumot. Az így kialakult ötféle középfokú tanintézet (gimnázium, reálgimnázium, reáliskola, leánygimnázium, leánylíceum) zűrzavarában az 1934: XI. t. c. igyekezett rendet teremteni az egységes gimnázium kinyilatkoztatásával, ám mire elképzeléseit teljesen keresztülvihette volna, elsodorta a háború, a mögötte álló hatalmi rendszerrel együtt.

Mindhárom legfelsőbb szabályozás meghatározza a középiskolai tanítás éppen érvényes céljait, körvonalazza a szervezeti formákat, de nem említi az ifjúsági egyesületeket. Ezek közül az öntudatosak úgy tesznek, mintha nem korlátozná őket más, csupán saját hagyományuk, a kevésbé önállók viszont görcsösen ragaszkodnak a mindenkori rendtartás előírásaihoz.

Az 1890-ben megjelentből idézek:

„A két legfelsőbb osztály tanulói magán szorgalmuk és munkásságuk gyarapítására önképző kört is alakíthatnak, de mindig valamely szaktanár személyes vezetése, s felügyelete és az igazgató szigorú ellenőrzése mellett.” Támogassa az iskola a tanulmányokat és ferde irányba ne terelje, őrködjön ezen a többi tanár is és figyelje, hogy mit olvasnak a növendékek. Aki nem felel meg iskolai kötelezettségeinek, azt el kell tiltani a kör látogatásától. Az önképzőkörön elhangzott munkák nyilvánosságra hozatala tilos. Másnemű ének- , zene-, gyakorló körök is alakulhatnak, viszont az intézeten kívül semminemű társulatnak, vagy egyesületnek tagjai nem lehetnek a tanulók.

A vallás- és közoktatásügyi minisztérium ezt megelőzően 1887-ben foglalkozott a középiskolák diákjainak egyesületeivel. Ebben a rendeletben leszögezi, hogy az ő hatáskörébe tartozik az alapszabályok jóváhagyása, bár a belügyminisztérium véleményét ki kell kérni. Az ifjúsági egyesületek csakis önművelődési, önsegélyezési, testedzési és szórakozási célokra alakulhatnak, s „feltétlenül kizárvák a politikai vagy ilyen jellegű nemzetiségi egyesületek ...”. A kártya és a teke nem engedhető meg, s csakis az illető tanintézet rendes hallgatóit vehetik fel tagokul. Ha nem az alapszabályok szerint tevékenykednek, szigorú vizsgálat, felelősségre vonás és akár feloszlatás is következhet. Ilyen esetről Sopronban nem tudunk. (Reformkori vagy szabadságharc utáni viszontagságokról most ne essék szó.) Az viszont előfordult, hogy némelyik kör hosszabb-rövidebb ideig szüneteltette működését. Ennek oka a háborús viszonyokban, a helyhiányban, esetleg a kis létszámban keresendő.

Az eddigiekből is nyilvánvaló, hogy az önképzőkörök mindenkor erősen kötődtek saját iskolájukhoz, céljuk lényegesen nem különbözhetett azoktól az általános céloktól, amelyeket az említett három középiskolai törvény első paragrafusaiban tisztáz.

Az 1883-tól 1924-ig érvényes papírforma szerinti megfogalmazás: „Középiskolák alatt ezen törvényben a gymnasiumok és reáliskolák értendők. A gymnasiumoknak és reáliskoláknak az a feladata, hogy az ifjúságot magasabb általános műveltséghez juttassa és a felsőbb tudományos képzésre előkészítse. A gymnasium e feladatot a minden irányú humanisticus, főleg az ó-classicai tanulmányok segélyével, a reáliskolák pedig főleg a modern nyelvek, a mennyiségtan és természettudományok által oldják meg.”

Mindkettő nyolcosztályos, s mindkettő rendes tárgyai sorában találjuk A magyar nyelv és irodalmának történelme c. tárgyat.

A tanterv kidolgozásában a felekezeti iskolák bizonyos önállóságot élveztek, amennyiben azt a saját főhatóságuk állapította meg, a minisztérium csak felügyelt az általános elvek betartására.

A jelentkezők akkor vehetők fel, ha elvégezték az elemi iskola első négy osztályát és betöltötték 10. életévüket. A törvény az egyes osztályok létszámát úgy határozza meg, hogy az „rendszerint” nem lehet több hatvannál. A heti tanórák száma az első négy osztályban legfeljebb 26, a felső osztályokban 28 lehet. Rendkívüli tárgyakkal együtt 30, illetve 32. A szorgalmi idő 10 hónap: július és augusztus a nagyvakáció ideje. Kivétel nélkül minden egyetemre és főiskolára csupán a gimnáziumi érettségi jogosított, a reálé latin és görög különbözeti vizsga letétele esetén.

Ezen a sérelmes helyzeten akart segíteni gróf Klebelsberg Kuno 1924- ben, mikor – átmeneti iskolatípusként – bevezette a reálgimnáziumot, arra törekedve, hogy aki nem szeretne lemondani a reáliákról, tanulhasson azért humán tárgyakat és latint is. Valamennyi iskolatípus érettségije formailag egyenértékű lett. A heti óraszám az első két osztályban 26, a többiben viszont 28-ra emelkedett, a rendkívüli tárgyakat nem számítva. A nemzetgyűlés az osztályok létszámát az eddigiről csak a távolabbi jövőben remélte 40-re leszállítani, hiszen ez gazdasági kérdés.

A számunkra leglényegesebb változás a törvény első paragrafusában található. A „forradalmakért” felelőssé tett liberalizmusra visszahatásként, a modern kor kérdéseire a választ csak vallásos alapon tudja elképzelni.8 Amint azt egy évtized múlva az egységes középiskola, a gimnázium, elrendelésekor is megerősítik: „A magyar középiskola feladata, hogy a tanulót vallásos alapon erkölcsös polgárrá nevelje, a magyar nemzeti művelődés szellemének megfelelő általános műveltséghez juttassa s az egyetemi és más főiskolai tanulmányokra képessé tegye.” Ez az 1934: XI. t. c. fokozatos végrehajtásról intézkedik. Végig nincs szó arról, hogy lányok és fiúk egy osztályban, egy iskolában tanulhassanak. Leány neve legfeljebb magántanulóként olvasható a fiúgimnáziumok osztálynévsorai kiegészítéseként. (Az orsolyiták gimnáziumának növendékei, amíg a tanintézet nem vált teljessé, a bencéseknél vizsgáztak.)

Az önképzőkörök céljait sokféleképpen szövegezték meg, azt azonban talán már most megállapíthatjuk, hogy általában az iskolai előadások kiegészítő részeinek tartották. Ki úgy, hogy itt pótoltatta azt, ami a tankönyvekből kimaradt, ki meg úgy, hogy a délelőtti tanítás után némi időt szánt a nevelésre. A harmincas évek közepére a régi forma végképp elavult, válságba jutott. A túlterhelés miatti közömbösség passzívvá tette a tagságot, az irodalom- centrikusságnak is voltak ellenzői, a kör tömegjellege pedig gátolta az egyéniség kifejlődését, ahogy mondták: „és nem bontakozhatik ki a tanulók sokat emlegetett bátorsága a fellépésben és biztonsága az ítéletben”.

Szakosztályokra bontották tehát az eddig egységesen irodalmi egyesületeket, s ilyenformán adtak több teret a reáliáknak. A módszerek iskolánként és tanáronként is különbözők voltak, erre bőven találunk majd példát. Az viszont általános gyakorlat maradt, hogy a különböző hazafias ünnepélyeket, a ballagást és legtöbbször a farsangot is az önképzőkör tagjai rendezték, műsoraikat ifjúsági (néha tanár-) vezetői állították össze. Ugyancsak szokás a helybeli irodalmi megmozdulások látogatása, a jobb színházi előadások csoportos megtekintése.

Palettánk igen sokszínű, már csak azért is, mert Sopron iskolaváros jellegéhez tartozott, hogy sokféle tanintézet működött itt. A lányok középfokú nevelésére példák a Szent Orsolya rendiek leánygimnáziumának és az állami leánygimnáziumnak önképzőkörei, a fiúkéra pedig a bencések gimnáziumában, az evangélikus líceumban és a tőle különváltan élő tanítóképezdében lévők. Ezt a sort a Széchenyi Istvánról elnevezett középiskolával zárjuk, amely választott időszakunkban bejárta az utat a reáliskolától a reálgimnáziumon át az egységes gimnáziumig.

A további árnyalás kedvéért ismertetünk még két polgári iskolai kört, valamint a felsőkereskedelmiét és a katonai főreálét, s az ezen a néven tevékenykedő, de mégsem teljesen ide tartozó tanonciskolai fiú- és leányönképzőkört.

Az egyoldalúságot talán sikerül azzal elkerülni, hogy szót ejtünk a város irodalmi életéről, a Frankenburg Irodalmi Kör hallgatóiról és szereplőiről, az irodalmi és az irodalmon kívüli közvéleményről is.