Minótaurosz

Tudvalevő, hogy a krétaiak mind hazudnak. Ezt a megállapítást egy valóságos krétai mormogta orra alatt az athéni piactéren, amikor valaki — megpöckölve a gyékényen sorakozó hegyes végű amforákat — a többi krétai véleményére hivatkozott, és kétségbe vonta a termékek osztályon felüli minőségét. A jelenlévők mind bólogattak. Azok is, akik a szigetről hajóztak ide. Ők nem vitatkozni jöttek, hanem eladni. Eladni a magukét és lefitymálni a másét.

— A krétaiak mind hazudnak! — kiáltotta most már a bozontos, és karjait rázta az égtájak felé. — Ezeket az amforákat olyan nap szítta, amilyen nincs még egy az egész görög föld felett! Nekem elhihetik!

Apró, koszos emberke furakodott a sokaságon keresztül és derülten állt meg a hadonászó férfi előtt.

— Azt mondod, hogy minden krétai hazudik? — Azt.
— És te? Te is krétai vagy.
— Igen — húzta ki magát a bozontos.

— Akkor te is hazudsz! — kacarászott az apró filozófus.

Harsogott a piac a nevetéstől. — Jól megmondtad neki! — veregették vállon a kis öreget. — És azt sem hiszed, amit az országukról mesélnek?

A sztoikus a vállát vonogatta és kisétált a térről.
No most aztán mi van Minótaurosszal?
Néhányuknak szöget ütött a fejébe a gondolat, s elhatározták, hogy

megkérdezik az agg Thészeuszt. Ő csak tudja, hogyan ölte meg Minósz krétai király szörnyszülött fiát?! Hát nem? Nehéz volt megtalálni.

Az írás nem dicséri álhatatlan, könnyelmű fiatalságát. Mielőtt hazahozta volna, már megúnta választott kedvesét, Ariadnét és kirakta egy szigetre. És még csak azt sem jegyezte meg, melyikre. Aztán nem cserélte ki fekete vitorláit fehérre. Mert elfelejtette, mit ígért apjának. Hogy ugyanis, ha végzett az emberfalóval, fehéren ragyogva repül haza.

Aigeus látta, amit látott, s ebből csak azt következtethette, hogy fia a szörny lakásául szolgáló Labirintusban végezte ifjú életét. Kétségbeesésében levetette magát valamilyen magas szikláról. Valószínűleg az Égei-tengerbe, hiszen róla van elnevezve.

Az ugrást aligha élte túl. Fiának kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy ezt kinyomozza. Belenyugodott abba, hogy az öreget megörökítette a földrajztudomány. Hanem lássuk, hogy a kutatók mire jutottak.

Kérdezgették a templomok lépcsőin vitatkozó vénektől, a fürdő pletykás asszonyaitól, majd a színházban, előadás előtt, hogy merre induljanak a királyi sarj keresésére. Már kezdték magukat úgy érezni, mint a hős érezhette magát egykor a bikaember útvesztőiben, mire végre a városon kívül ráakadtak. Egy útszéli kocsma sarkában, magához ölelve egy amforát, motyogott valamit, amikor azonosították.

— A múltat akarjátok? Hagyjatok békén. Elrontottam az életem. Látjátok ezt az amforát? A piacon vettem. Egy krétaitól. A nosztalgia, tudjátok. Csak egy baja van. Valahol szivárog belőle a bor. Előbb ürül ki, mielőtt még meginnám. És ez a szívtelen kocsmáros nem tölti újra, amíg előre ki nem fizetem — kapirgált a zsebében némi pénzmag után. — Szóval minden krétai hazug? Mégis szép volt az az idő, amit Minósz király udvarában tölthettem. Már szinte én is krétaivá váltam, amikor eszembe juttatták, miért szálltam partra a szigeten. Azt mondjátok, hogy megírták ezt a történetet? Nem olvastam. Biztos hetet-havat összehordott az a firkász. Legalább vette volna a fáradságot, s engem megkérdez előtte. Hát nem?

Ebben bizony igazat kellett adniok Thészeusznak. Hanem ha már idáig eljutottak, és a beszélgetés is megindult, letelepedtek köréje, s megkérték, mondja el hát az igazságot az egészről. Hogy jobban forogjon a nyelve, kifizették helyette előre a bort.

— Úgy hallottam apámtól, hogy Kréta hatalmas uralkodója, Minósz, fia haláláért jóvátételt követelt Athéntól. Állítólag a fiút mi, itt — a vendégjog megsértésével — megöltük volna. Gondoljátok, polgárok, hogy ilyen gaztett rólunk elképzelhető? És csak úgy? Minden ok nélkül? Apám sem tudta elképzelni.

— Vitába szállt a királlyal. Mit keresett egyáltalán a fiú Athénban? Apuka adott neki zsebpénzt, ő pedig ahelyett, hogy a mi népünk istenektől való hatalmának csínját-bínját tanulmányozta volna, belevetette magát az italozás örömeibe. No nem egyedül, hanem ifjak és leányok társaságában.

— Thészeusz úr, és van erre nézvést bizonyítéka?

— Mi az, hogy van, hiszen tanúja voltam. No persze csak illő távolságból. Legalábbis eleinte. Nem ilyen lőrét ittunk. Az volt az igazi tüzes bor!

— Aztán?

— Aztán egy ilyen orgia végén összeakaszkodtunk. Megverekedtünk. Az a fiú, aki vitánk tárgya lett, egy test, egy lélek volt velem, ezt tudta mindenki és tiszteletben is tartotta. A krétai mégis nem átallott szemet vetni reá. Ti hagytátok volna? Szabályos párbaj volt az. Karéjban álltak körül minket. És szólt a biztatás. Ma már elapadt az erőm, de nézzétek még most is félkézzel felemelem ezt az amforát. Őt is felemeltem, megpörgettem a fejem fölött és levágtam a földre. Szegény többé nem kelt fel. Hát mondjátok, megsértettem a vendégjogot?

— A halott ott feküdt. Nem lehetett letagadni. Ám nem akadt közöttünk egy sem, aki elárulta volna, mi történt. Napokig tartott a vallatás. Hasztalan. Végül apám félresöpörte a bírákat, s elővett engem. — Nos mi történt? Bátran elmondhatod, hiszen magunk vagyunk — mondotta vészt jósló nyugalommal.

— Ti mit tettetek volna?
A polgárok ott, a kocsmában, egymásra néztek. — Csak nem? — hőköltek hátra.
— De bizony. Hiszen mint édes szülő belelátott a lelkem legmélyibe. Kár lett volna tagadással kihívni magam ellen a haragját.
— És nem lehetett volna valaki másra hárítani? — keresték a kibúvót.
— Ugyan kire? — merült el a múltba Thészeusz. — Hanem most jött a neheze.

Apám nem akart háborút. Ám engem sem akart kiadni, még csak elárulni sem. — Nincsen tettes. Véletlen baleset — egyeztünk meg. És elnézést. Hajlandók vagyunk kártérítést fizetni. Már-már úgy látszott, rendeződik a dolog, amikor a király követe diadalittasan közölte apámmal, nyomára jött, ki a tettes. Hogy-hogy?

— A követ? Rájött? Árulás! — kiáltozott a hallgatóság.
— Bizony, árulás. A fiú mindig is szerette az ékszereket.
— A fiú?
— A fiú.
— Minósz engem követelt kártérítésként. Mit volt mit tenni? „Halálra szántan

hajóra szálltam”— pengettem a lantot a fedélzeten. Csak azzal vigasztaltam magam, hogy ha odaérek, előbb végzek azzal a szörnnyel mindenáron.

— És a többiek?

— Velem jöttek. Hogy tanúskodjanak. Nem gyilkosság történt, hanem igazságos párbaj.

— És a fiú? Ő is?

— Legfőképpen ő. Zokogva bánta gyengeségét. És fennszóval ígérte, hogy élete árán is megment Minósz dühétől.

— És megtette?

— Meg. Annyira sikeresen, hogy a király azon nyomban belehabarodott. Maga mellé ültette a trónusra, s rábízta, hogy ítélkezzen fölöttünk.

— Hatalmas király, istenek kegyeltje, minden földek ura — simogatta meg az öreg szakállát — add jelét annak, hogy nemcsak a hatalmad óriási, hanem a lelked is. (Különben biztos vagy abban, hogy te nemzetted azt a fiút, aki meghalt? Na ugye!) Engedd őket szabadon. Legyenek a vendégeid, s majd ha hazatérnek, vigyék el a hírét csodálatos gazdagságod fényén kívül nagylelkűségednek is.

— És úgy lőn — nézett maga elé az agg.

A hallgatóság lelkesedése lelohadt: — Csak ennyi? És akkor mindjárt hajóra szálltatok és hazavitorláztatok, ó Thészeusz? Mesélj még. No, mesélj még!

— Hát igen. Vendégek voltunk Minósz palotájában. Úgy múlt az idő, hogy észre sem vettük. Egyik mulatság a másik után. Tudjátok, érdekes ott a nők divatja. Szinte felkínálják a mellüket a szemnek (és tapasztaltam, a kéznek is), lejjebb viszont mint a harangvirág kelyhe, földig védi őket a ruha. Kiguvadt a szemünk, mi tagadás. Viszont az athéni lányok meg azzal arattak sikert az udvar legényeinél, hogy nemcsak a bokájuk, de a térdük is kilátszott a lenge tunikák alól. Szóval volt ott élet nap, mint nap kivilágos-kivirradtig.

Napok, hetek vagy hónapok múltán egyszercsak hozzám simult egy fonnyadozó asszony. — Hát te ki vagy? — Tudjad meg, Thészeusz, szomorú sorsom. Én vagyok Pasziphae (nem baj, ha nem tudod megjegyezni), Minósz hitvese, gyermekei anyja. A férjem rám sem néz azóta, mióta megszültem a bikaembernek csúfolt fiamat. (Az istenek büntetése.— Miért? — Mert. Ezt különben hagyjuk.) Most meg még kevésbé látogat meg engem, hogy ti itt vendégeskedtek. Szánj rám egy kis időt, ne csak azt nézd, amit látsz, s elmondom neked, ki az a Minótaurosz, s ha tudnál engem szeretni, jóvátehetnéd azt, amit elsőszülött fiammal tettél. (Bár én nem hiszem, hogy megtetted. Ugye, mint nemeslelkű ifjú, csak elvállaltad az igazi bűnös helyett. Mondd. Ne is mondjad, csak bólints rá.)

— És te, ó Thészeusz?

— Egy bólintás, mibe kerül? Viszont így a palota egy félreeső zugában megtudtam, mit veszt napról-napra a király, mikor elhanyagolja az asszonyát. No és megtudtam azt is, hogy Minótaurosz dehogyis bika, szó sincs arról, hogy emberhúst eszik. Ezt csak az udvaroncok terjesztik róla, hogy kedvébe járjanak a királynak. Az viszont igaz, hogy csúf, alaktalan tömeg, s az értelem alig pislákol benne.

— Semmi bikaforma sincs rajta? — kérdeztem az asszonytól.

— Hát a homlokán az a két dudor kicsit nagyobb, mint másnak. Ennyi — válaszolta elgondolkodva. — Az apja látni sem akarja. Ezért külön palotát építtetett számára. Csakhogy az építőmester, bizonyos Daidalosz, ahelyett, hogy a munkások körmére nézett volna, a fiával együtt folyton-folyvást a repülő madarakat tanulmányozta, s mint kész építményt oly összevisszaságot adott át az uralkodónak, hogy ő maga sem tudott végigmenni rajta. Ott senyved szegény fiam egymagában. Én az anyja mondom: szabadulás lenne számára a kegyes halál.

— Tehát az nem igaz, hogy most szűzeket kellene szállítanunk neki azért, hogy fölfalhassa őket?

— Már hogy lenne igaz! Hiszen ha úgy lenne, mivel táplálkozott eddig? Különben is a bikák füvet legelnek.

— Jé, tényleg — döbbentek rá a polgárok ott, az útszéli kocsmában, a városon kívül, ahová marhacsorda hangja hallatszott be, ha nagyon figyeltek.

— És Thészeusz, láttad a Labirintust?
— Láttam. Halljátok.
Egyik nap Minósz kialvatlan szemmel nézett rá. Eltartott egy ideig, mire rájött, kivel áll szemben.
— Fiam, mert fiam lehetnél. Megtennél nekem egy szívességet?
— Szívesen apám, mert apám lehetnél. Mi légyen az?
— Összeesküvés fenyegeti trónomat. Minótauroszt akarják a helyemre ültetni, hogy megkaparinthassák a kincseket, s úgy uralkodhassanak, ahogy nekik tetszik. Ha győznek, nektek is befellegzett.

— Meghagytad az életemet, hálás vagyok, rendelkezz velem.

— Menj a Labirintusba és birkózz meg életre-halálra a szörnnyel. Úgysem az én fiam.

— Jó, jó, de hogy jövök ki onnan?

— Ha ilyen biztos vagy benne, hogy te győzöl, akkor majd találsz arra is megoldást. Most pedig menj és tedd a dolgod.

— Minósz nem akart téged elveszejteni, ó, Thészeusz? — szólt a polgárok kara.

— Hm, emberek, erre eddig nem is gondoltam. Pedig igazságtok vagyon, hiszen veszettül féltékeny volt rám a fiú miatt.

— Nem volt a fiún több ékszer, mint azelőtt, amikor még csak téged ismert?
— Hogy nem volt-e? Hajaj! És én akkor erre nem gondoltam!
— Ha gondoltál volna, mit cselekedtél volna?
— Amikor győzelmesen visszatértem a Labirintusból, megvívtam volna a királlyal a fiúért.
— Megérdemelte volna? Mármint a fiú.
Ezen bizony annyi év távlatából is érdemes volt eltűnődni. — Az a kölyök! Mit ettünk rajta annyian!
Közben elenyészett a nappal, s gyengén kezdett világítani a hold. Eleget gyűjtöttek magukba mára, haza kéne menni, talán még lesz, aki meghallgatja őket. Már a küszöbről fordult vissza az egyik:
— És Ariadne?
Meglepetve nézett rá az agg Thészeusz.

— Ariadne? A név ismerős — ráncolta a homlokát. — A királyné lenne? Vagy a... Nem, nem emlékszem. Sajnálom, uraim — tárta szét a karját. — Az ég legyen veletek és minden istene! — tette hozzá, majd lezöttyent a sarokba.