Magyar irodalmi művek fordításai a két világháború közötti Oedenburger Zeitungban

A soproni németségről

Ezerkilencszázharmincháromban – „Lache! Denke! Urteile!” címmel – könyvecske jelent meg Budapesten és az egyik soproni könyvesboltban. Asszony a szerzője, soproni és magyar anyanyelvű. Saját verseit és műfordításait adta benne közre. Egyik rímes életképének magyar főcíme van: Nagymama unokájával. Arra bíztatja (de hogyan!) a csemetét, hogy induljanak már el az iskolába. Idézek belőle:

„Na, so komm doch! Már fiel nuac van / Mennyink mind a kettüet fesch! / Schau, jetzt fangt’s grad an zu regnen,/ Pizanosan essüe ess!”

A jegyzet szerint ez „Die originalle Sprache einer Großmama, die nie richtig ungarisch erlernen konnte...” Preinreich Gyuláné, szül. Rupprecht Ida az előszóban elárulja, hogy a megverselt eseményeknek legalábbis részese volt: feltételezhető, hogy ezúttal édesanyját, a gazdag pék- és cukrászcsaládból származó Roth Terézt örökítette meg. A helyszín az ún. bécsi külváros: jellegzetes poncichternegyed, hosszú udvarokkal, a pincékben faragott hordók, a kapuk fölött a buschenschankok (termelői bormérés) jelvénye.

A nagymama a századfordulón kísérte unokáját az iskolába. A körülmények később sem változtak lényegesen. Maga az Oedenburger Zeitung is kétnyelvű. Lépten-nyomon hoz hivatalos közléseket, reklámszövegeket [!], sőt egyszer egy Sopronról szóló teljes költeményt is magyar nyelven. 1943-ban jelent meg Alexander Freund-Markó (vagyis Markó Sándor) Annuskám című versikéje: Az ebadta Annuskám / Hab’ dich gar so gern...” (Nem veszi komolyan Annuskáját, mert mindig a divat szerint mázolja ki magát.) A szerző magyar újság számára is farag rímeket.

A harmincas évek nagy vitája a Lővér-Lövér szó helyes írásmódjáról és ejtéséről ugyancsak két nyelven folyik. A korszak polgármestere, dr. Sopronyi- Thurner Mihály, kiváló szónok, csak gimnazista korában tanult meg magyarul. A türelmetlen magyarosítás hívei – akik azon szomorkodnak, hogy alábbhagyott a névmagyarosítás lendülete – 1935-ben megtámadták egy nyilatkozatáért, melyet a közigazgatási bizottság ülésén tett: szerinte Sopron lakosságának 42-45 százaléka német anyanyelvű. S megtoldotta azzal, hogy Sopron város „senki mást alkalmazásba nem fogadhat, mint aki tökéletesen beszéli a német nyelvet”. Az év végén a háborgás még nagyobb: Heimler főjegyző nyelvvizsgáztatja azokat a kistisztviselőket, akik a megüresedett II. o. adótiszti állásra adták be pályázatukat.

A polgármester és főjegyzője nyugodt szakszerűséggel válaszolnak. Ahol a lakosságnak legalább az egy ötöde ugyanahhoz a nyelvi kisebbséghez tartozik, ott a tisztviselőknek az 1924. évi II. tc. 1.§-a értelmében a német nyelvben való jártasságukat is igazolniok kell. (A törvény a békeszerződés alapján született.)

Az 1941. évi népszámlálás hivatalos adatai szerint a 42255 soproni lakosból 12633 vallotta magát német anyanyelvűnek, 1920-ban még majdnem a fele. Tehát a polgármester nem sokat tévedett. Vigyázni kell azonban a fogalmak pontos jelentésére. Aki nem tudott jól magyarul, vagy csak később tanult meg, az nem volt szükségképpen pángermán gondolkodású, sem pedig a magyar állam ellensége. Az 1921. évi népszavazás és a húsz év múlva megtartott népszámlálás világossá tette, hogy akiknek az anyanyelve német, azok tetemes része magyar nemzetiségűnek vallotta magát. Házi Jenő főlevéltáros a soproni németajkúak áldozatos történeti magyarhűségéről cikkez 1942-ben, mikor a magyarok és németek békés egymás mellett élését próbálta felrúgni a hitleri erőktől támogatott Volksbund.

Az együttélés lényegét Knapp Gábor munkásvezér 1919 koratavaszán így fogalmazta meg: „A teljes emberi igazság alapján állva nem nézné a munkástanács el a magyar soviniszta törekvéseket: de meggátolja minden erejével a németet is.”

Ezt az erőt akkor letörték, de a teljes emberi igazság meg-megvillan – amint látni fogjuk – az újság lapjain. Esetleg csak követve, a költők üzenete útján.