Kérdőjelek a Geiger Krónika körül

Aki kutató megfordult a Soproni Levéltárban, bizonyára találkozott már, netán közelebbről is megismerkedett azzal a 676 számozott oldalas és mellékletekkel kibővített vaskos könyvvel, amelyet Geiger Márton kosárfonó krónikájaként tartanak számon. Bár nincs egyedül ebben a „műfajban”, talán ez a legtöbbet forgatott, s ezzel a leginkább idézett forrása 1848 helyi eseményeinek. Mellette emlegetik még Michel Jánosnak, bár terjedelmesebb, de szubjektívebb művét, s a harmadik, Bruckner Gottlieb, is elő-előkerül.

Ahhoz képest, hogy Sopront már régóta a krónikák városaként könyvelik el, ez a kínálat felszínesnek látszik, és nem valami széles. A kosárfonóról máig nincs életrajz, vagy elemzés. Ezt kísérlem meg pótolni az alábbiakban. A szélesítést illetően pedig felhívom a figyelmet Schuster Károly üveges mester és evangélikus templomatya munkájára. Ez az ugyancsak terjedelmesebb mű jelenleg az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában található.

Az előbbi három krónikaíróról a máig legfrissebb méltatást – bő idézetekkel – Németh Ildikótól olvashatjuk. Geiger életrajzi adatairól azonban csak annyit tud mondani, amennyi Házi Jenő nagy művében megjelent.

Geiger Ádám bécsi szabómester és Magdolna fia, Mihály odahagyta a császárvárost és apja foglalkozását. Kosárfonónak állt. Mint a városunkban megforduló vándorlegények valószínű többsége, a soproni Fekete Sas vendéglőben szállhatott meg. Körülnézvén úgy vélte, hogy érdemes itt letelepedni. Szállásáról látta a puttonyos szüretelőket, találkozott kürtőjüket, egyéb eszközeiket cipelő halászokkal, s megfigyelte a kosarakkal piacra járók tömegét. Mégis: az őket kiszolgáló kosárfonók addig alig-alig kerültek be a polgárság sáncain belülre. Az első név Lenck Mártoné, aki 1651-ben keresett itt megélhetést, s 1658-ban tehette le a polgáresküt. De már akkor panaszkodik, hogy egy szitás belekontárkodik a munkájába. Céhéről nem esik szó. A következő század végén is még csak kettejük nevét jegyzik föl: Miskó Ernő az Újteleki utca 20.-ban lakik 1794-ben, Lauringer Ignác pedig már 1784 óta a Rózsa utca 19.-ben. A Lauringerek egész dinasztia. A keresztnév három nemzedéken át öröklődik, a végén már a Sas tér 3.-ban (186. sz.). Az utolsóként említett férfinak az özvegye innen hal meg 1832-ben. Valamennyien katolikusok a túlnyomóan evangélikus városban, amint a Tullnból ide költözött Wimmer János is.

Ami az anyagiakat illeti, Thirring Gusztáv szerint sem Miskónak, sem a Lauringereknek nincsen sem házuk, sem földjük, éves adójuk együttesen is mindössze 10 forint. A 18. század végén Thirring a fa- és csontipar 278 forint 98 dénárnyi adót fizető 43 mesteréhez számítja őket, a 10 forinttal egyetemben.

Geiger Mihály 1799. május 8-án jutott odáig mesterségében, hogy befogadják a város polgárai közé. Ekkor még nőtlen, s valószínű, hogy a fenti mesterek valamelyikénél lakik.

Hogy Máger (Magor) Terézzel mikor keltek egybe, arról nem sikerült anyakönyvi bejegyzést találnom. Az asszony vezetékneve a háztulajdonosokat bizonyos időbeli keresztmetszetek szerint számba vevő Thirring Gusztáv könyvében nem fordul elő. A gyermekeik születési adatait megőrző külvárosi katolikus anyakönyvek az ő esetükben sajnos nem adnak további felvilágosítást. A legközelebbi lakcím a Szentlélek utca 9. (akkor 240. sz.), ez azonban már 1848, s ha nem is zárható ki az együtt lakás, ez a helymeghatározás csupán Geiger Mártonra korlátozódik. Ahol a család még (együtt)élő nemzedékei végre bizonyosan egy fedél alatt találkoztak, az a Sas tér 8. (437. sz.) Útjuk innen már inkább csak a régi Szent Mihály- temetőbe vitt. Addig viszont még hátra volt jó néhány év küzdelmes élet.