Jordániai beszámoló

Szervusz magyar!

(Próbatételek Jordániában)

Csak 39 999 Ft? — csodálkoztam a hirdetésen. S mint a tények igazolják, velem együtt nagyon sokan. (Még most is, pedig már tízezerrel több.) Aqabába özönlik a magyar turista, mikor eljöttem onnét, már hetente ötször legalább 190, de néha kétszer annyi. Hitelt érdemlő helybeli korifeus szerint az összes vendég 87 százaléka. Próbáltam szobáhalcheirrel köszönni a reggelinél, vidáman válaszolták: — Jó reggelt! Bizony. Szeretek magyar nőket — olvasható a bazár kirakatában. Szervusz, magyar! Ez már rám is vonatkozott.

Honnan ez a nagy divat?

A Jordan Tours a lehető legjobb időzítéssel vetette ki hálóját a határozatlanokra. Nyolc nap (hét éjszaka) háromcsillagos szállodában, svédasztalos reggelivel alig negyvenezerért és ebben a repülőjegy is benne van (mára már senki sem kételkedett benne, hogy visszafelé is), ez bizony szinte hihetetlen. Mindezt akkor, amikor a világon köröskörül sztrájkok, turisták elrablása, robbantások, erdőtüzek, áradások, ítéletidő rettenti vissza az utazni kívánókat. Hát nem? A Balatonon drágább — állapították meg többen is.

Jordánia kis ország. Akkora, mint mi, de feleannyi lakossal. És a területe túlnyomórészt kietlen sivatag. Hajaj, de még milyen kietlen! Fákat elsősorban a városokban láttunk. Előkertekben, utak mentén. No igen, a Holt-tenger körül vannak olajfa-ültevények, aljnövényzet nélkül, de útjaink során szürkén senyvedő aprócska bokrokon kívül egy-két véletlenül megkapaszkodott fát láttunk csak, amint várta a telente leszakadó esőt. Ennek ellenére fel-feltűnt néhány birkanyáj, amint szorgosan legeltek valamit. És persze a sivatag hajója, a dromedár. Egyenként, díszesen, vagy többedmagával kérődzve a múlton.

Ahogy keresgélem az adatokat, egyre nőnek a kétségeim: megbízhatók-e? A különben jó — és mindenesetre eddig egyetlen — magyar útikönyv óvatosan két területnagyságot is megad. Az 1967. évi arab—izraeli háború előtti nagyobbat és a mai hivatalos 89 213 km2–t. Ottani tájékoztatások szerint az aqabai part meghosszabbításáért cserébe bizonyos sivatagi területet adott át Jordánia Szaúd- Arábiának. És milyen balszerencse: azóta kiderült, hogy ez alatt óriási — száz évre elegendő — vízmennyiség található, az ugyancsak vízszűkében lévő szaúdiak örömére. A két ország határán állítólag gázlelőhelyek vannak, a gázzal olcsó villanyáramot termelnek, világítanak is bőven mindenfelé. Különben sokmindenük nincs a jordánoknak. Foszfátot és kálisót szállít az észak—déli irányban megépített keskenynyomtávú vasút (csak tehervonatoknak!) az aqabai kikötőbe. Ennek a kikötőnek az ellenkező irányú forgalomban nőtt meg a jelentősége, amióta iraki kérdés van. Több emelet magasságban rengeteg konténer sorakozik parton és teherhajón, ma már vihetik az árut Bagdad felé. A király szabad vámterületté nyilvánította Aqabát, simán át is mentünk utazásaink alkalmával a vámosok ellenőrzési pontjain.

A kikötőváros egyre inkább üdülőközpont. Azt mondják, hogy hatvan szállodája van. A háború elnéptelenítette ezeket a többcsillagos nagy létesítményeket. (Érdekes: panziókról, hát még magánszállásokról nem hallottam.) A város lakosainak száma egy 2000-ben kiadott könyv szerint kb. 35 000, a helybeliek 70 000-et emlegettek. Az évi átlagos kereset 1500 USD, idegenvezetőink ahányszor kérdeztük, annyifélét mondtak. (100 dollárért 70 jordán dinárt adtak a bankokban. Egy jordán dinár 328 forint — a könyv szerint.) Akárhogy is: ez bizony gyökerestől más világ, mint a mienk. A számos mecsetből napjában ötször szól a müezzin éneke: napfelkeltekor, délben, délután, napnyugtakor és még egyszer a sötétben. Érdekes a délutáni. Azt mondják, akkor kezdik a hangszórók (!) ezt az imát, amikor a nap sugárzása átvált opálosba. Egyébként sem óra szerint citálják a Korán verseit, hanem a természet változásához igazodva.

Idegenvezetőink sokat beszéltek a nőkről. No persze. Nem idézem őket. Amit láttam, az is elég annak bizonyítására, hogy még igen messze vannak az egyenjogúságtól. Elöl halad a család ura, kellő méretű pocakkal, mögötte tisztes távolban a fekete csadorba bújt asszony pislog ki a szemréseken, körülötte a gyerekek. A lányok szürkében és csoportosan csevegnek, szigorúan egymás között. A fiúkon látszik leginkább a lassú változás. Hosszú ujjú ing és nadrág. Mennél idősebbek, annál inkább követik a hagyományt: fehér, földig érő ruhát és „Arafat- fejfödőt” hordanak.

Ilyen társasutakon nem igen nézhet ki az ember a szervezés mögül. Ammanban láttunk fényűző palotákat, a különben népszerű és képét mindenhol láttató királynak csak a fővárosban állítólag hat van, azonban a beduinok úgynevezett sátrait is észre kellett vennünk. Három oldalról kerített tevebőr-tető alatt élik életüket. A főváros, Amman belvárosi forgatagára engedélyezett 30 perc arra volt elég, hogy az emberek, utcák, házak elhanyagoltságát láthassuk, szemben a fényűző negyedekével, illetve Aqaba tisztaságával (legalábbis ott, ahol megfordultunk).

A sofőrök érdeklődtek: mennyibe kerül nálunk a benzin, hányan vagyunk mi, magyarok, mennyien gazdagok és egyáltalán mekkora az a gazdagság. Nem voltak elbűvölve a számoktól. Különben szeretnek (még) minket. Ennek a magyarázata: a hetvenes és nyolcvanas években sokan jöttek egyetemeinkre tanulni, s mint végzett orvosok, mérnökök, és közgazdászok ma fontos tisztségeket töltenek be hazájukban. Nem tudom, kihasználják-e külkereskedőink ezt a nosztalgiát? Az üzletek választéka nem mutatja. De például Amman belvárosának abban a kis szeletében, ahol körbenézhettünk, három Bata-cipőbolt is virított. Ifjúkorom trianoni haragjában sokat szidtuk a cseheknek ezt a típuscipő-gyárát, aztán, lám, túlélte...

De hát miért is lett divat Jordániába utazni? Talán csak nem azért, mert elég messze van ahhoz, hogy azt mesélhet az ember róla, amit akar? Ideje, hogy belekezdjek próbatételeim felsorolásába.

+++

1. próbatétel. Ezt egyszerűen ki kell bírni. Mármint a nagy meleget.

Szeptember bizonyára enyhébb, vigasztaltam magam itthon. Aztán láttam az Internet előrejelzését arra a hétre, amit ott fogok tölteni. Hát bizony 37 és 42 fokot jósolt a meteorológia. Természetesen a szorgosan megkeresett árnyékban. Néhány nappal előbb hazaérkezett ismerősöm szerint valahányszor kilépett a légkondicionált szállóból, úgy érezte, hogy égeti a torkát a levegő. A könyv pedig erre „rátesz még egy lapáttal”, s a Holt-tengernél tapasztalt 52 fokról ír! Megérkeztünk az éjszakában, s megcsapott minket a meleg levegő. Szerencsére buszainkban, majd a szobákban is lényegesen hűvösebb volt az ájer. Nem mondom, hogy mindig kellemesebb, mert a fokok fogyásával fordított arányban nőtt a huzat, ami a fúvókákból, illetve a szobai rács mögül tört elő. Ha meg elzárta az ember a készüléket, bizony hamarosan kibírhatatlanul nyomottá vált a levegő. Nem akartam úgy járni, mint ahogy külügyminiszterünk Pekingben. Azóta is köhög szobája hőfokszabályozójától. Én viszont hol elzártam, hol minimumra állítottam a szerkentyűt a nyolc nap alatt, s végül mint aki megúszta, büszkén szálltam le a gépről Ferihegyen. Azonban amikor áthaladtam a zöld folyosón a hidegbe, elért a végzet: tüsszögni kezdtem.

2. próbatétel. Inni. Inni és inni. Természetesen forrásvizet. Másfél literes flakonokban, hatosával egybe fóliázva árulják. Kis üzletek bejárata mellé tornyozzák fel, de szerencsére hidegen, valahonnan belülről hozzák ki a vevőnek. Igaz, a szállodába nem szabad bevinni, rontaná a strandbüfé nyereségét. A hosszú utakra hátizsákba süllyesztett két flakonnal indultam, de minden korábbi itthoni figyelmeztetés ellenére sem tudtam mind meginni. Mi jó van abban, ha az a víz olyan, mintha egyenesen melegítettem volna. Voltak ügyesek, akik valahogy hűvösen tudták tartani a magukét. A sivatagi túrán kóstoltam ilyent, mert az enyém akkor éppen a buszban maradt. Ez a forrásvíz egyébként szénsavmentes. Nem is tudom, volt-e egyáltalán buborékos változata.

Reggelire egyéb folyadékok közül lehetett választani. Kancsókban állt a frissen préselt narancslé, óriás, nyomós termoszokban a feketekávé és az ugyancsak fekete tea, kisebb kannákban valamilyen tej. Ezért nem kellett fizetni, de a félpanzióhoz kért italért — mint általában más országokban is — bizony igen. Ami az alkoholt illeti, természetesen lehet kapni, az iszlám tanítása ellenére is. Többen voltak, akik gyomorrontás ellen hoztak magukkal hazai pálinkát. Ez azonban már a következő próbatételhez tartozik.

3. próbatétel. Évekkel ezelőtt láttam néhány olyan honfitársamat, aki úgy szabadult rá a változatosságtól rogyadozó svédasztalra, mintha életében nem evett volna még. Másnap viszont már magába roskadtan ült a sarokban. Egyiptomban sorra ostromolták az idegenvezetőt gyógyszerekért. Fel is lendült az útba eső patikák forgalma.

Most Jordániában diszkrétebben zajlott az ügy. Mivel a mi szállodánk reggeli kínálatát leginkább a tojás különböző változatai képezték, hazafelé sokan fogadkoztak, hogy jó darabig rá sem néznek ilyesmire. A választék pékáruból nap mint nap: valami szezámmagos croissant, fejletlen briós, gyárilag készített, négyzetes pirítós kenyér, meg az a negyedkör formára hajlított lepény, amely olyan vastag, hogy egy úri házból való palacsinta megsértődne tőle. Akadt még müzlihez való és joghurt is, nem mondom. Kétféle lekváron kívül azonban semmi olyan édes sütemény, vacsorára sem, amiről annyit írnak, hogy milyen finomak arabéknál. Mi itt a próbatétel? A mennyiség.

Művészi elrendezés, szépség és sokféleség a Holt-tenger partjára települt négycsillagos szállodakomplexum éttermében várt minket ebédre. Az igen. Csirkétől halig, rizstől krumpliig, különféle saláták, görögdinnye szeletelve, torták és mignonok stb. gondos elrendezésben. Valaki felkiáltott: van leves is. Szállodánkban, az Al Cazarban (al qasr = kastély) a befizetett vacsorák kínálatából néha hiányzott a krumpli, viszont volt kínai rizs, olasz spagetti, különféle húsok és — megkérdeztem az idegenvezetőnktől — rántott hagyma is. Számos jó és tiszta éttermet fedeztek fel délebédre útitársaink, én is találtam a közelben halvendéglőt. Ám akkor is vigyázni kell, mit emészt meg a más ízekhez szokott gyomor. Vigyázni, vigyázni. Nagy próbatétel. Nagy és meglehetősen reménytelen. Hiszen minden más, mint otthon.

4. próbatétel. Az iszap a Holt-tengerben. A fenéken foltokban fordul elő. Volt, aki megtalálta és diadallal kente be magát vele, mások hagyták, hogy erre szakosodott alkalmazottak tegyék velük ugyanezt. A dicsőség nem tartott soká, végül le kellett valahogy mosni a módjával folyó vízben, a tus alatt. Nem állíthatom, hogy az úgynevezett lebegés könnyű lett volna. Illetve nem is a lebegés, hanem a föltápászkodás. Egyszerűen nem volt hajlandó lemerülni a fenékig a lábunk. Többen fordultak bele a kegyetlenül sós vízbe, aztán pisloghattak, míg úgy-ahogy rendbejöttek utána. Az viszont a Holt-tenger javára szól, hogy nem kell félni attól, hogy sünbe vagy kagylóba lép az ember. Állítólag van valami kis élőlény valahol, ez minden. Gyönyörű szép kék színű szintje 400 méterrel a Vörös-tengeré alatt van jelenleg, de egyre mélyebbre süllyed, mert vizét Amman kapja, sótalanítás után, ivóvízként. Most kapkodják a fejüket, hogy miként kellene megmenteni az idegenforgalomnak, no és a természetnek. Ott túl Jeruzsálem. Talán meg tudnának egyezni valami fejlesztésben, ahogy a Jordán folyóval kapcsolatban már sikerült. (Jordánia — amióta megszabadult a palesztin menekültektől — nincs rossz viszonyban Izraellel.)

Amitől viszont egyáltalán nem kell tartani: a nagy meleg. Van, van, persze, hogy van, de különösebben nem érzi sem az ember feje, sem a homokba süllyedő talpa. Magyarázat: éppen az előbb említett 400 méter, amely kiszűri a káros sugarakat és az enyhén fújdogáló szél (ez egyébként máshol is mérsékli a forróságérzetet).

5. próbatétel. Nem próbáltuk ki a sivatag hajóit, de kipróbáltuk a Toyota gyártmányú dzsipeket. Nekem ugyan más elképzelésem volt a második világháború amerikai terepjáró kiskocsijairól, de hát ezt mondta rájuk mindenki. A Toyoták ősi formájú kisteherautók voltak, a sofőr mellett egy hellyel, hátul a raktér hosszában, egymással szemben egy-egy paddal, rajta valami párnázással. Ezen zötykölődtek hatan-nyolcan. Engem a sofőr mellé ültettek. Szulejmánnal elbeszélgettünk. A gondosan egymáshoz fűzött angol szavakból megtudtam, hogy a nagyapja most száz éves, ő pedig nagyon meg van elégedve ezzel a japán gyártmányú járművel. Aztán ő kérdezett tőlem Magyarországról, közben pedig a Koránból énekelt. Tudja majdnem az egészet. Úttalan utakon robogtunk a nagy pusztaságban, meg-megállva és kiszállva a Vádi-Rumnak nevezett kiszáradt folyómederben, hogy végül megnézzük a naplementét. Itt láttunk először imádkozó mozlimokat: a sofőrjeink hajladoztak az előírás szerint, egy csoportban. Kellemes szellőben figyeltük a sziklák változó színeit, s amikor beteltünk a látvánnyal, visszarobogtunk a Vendégházhoz, be a buszba és el a Beduin-faluba. Ott nagy-nagy dobolással és valami itallal fogadtak, majd körbeültünk egy porondot, közepén égő fahasábokkal. Előttünk már tarolt egy csoport, ezért igen sokáig kellett várnunk a beígért beduin-vacsorára és a műsorra. (Addig is gyere magyar! mint néznivaló, fölkelt a Hold, de csillagok nem jöttenek. Csak a Vénusz pislákolt az égen.) Az étkek a jól bevált svédasztal módjára sorakoztak, krumpli is volt, rizs szintén. Próbatételnek a műsor és a fülsiketítő zene elviselése bizonyult. A hastáncosnő az isztambuli tapasztalataikat emlegető szakértőink szerint nem ütötte meg a mértéket. Viszont sokáig produkálta magát. Már nagyon bent voltunk az éjszakában, a hegyoldal fáklyái utolsó szikráikat hányták, mikor eljátszottak egy tömegjelenetet, amiről csak utólag, a buszon derült ki, hogy leánykérés volt beduinmódra. Ezt a show-t valahogy másként kellett volna előadni. Bár lehet, hogy csupán a magyarázatok hiányoztak hozzá. És ezzel eljutottam a következő próbatételig.

6. próbatétel. Az idegenvezetés. A mellénk adott helybeli idegenvezető, szikár harmincas, jól beszélt angolul, de magyarul csak egyes szavakat tudott elmondani. Vele nem is ez volt a gond, hanem a szavahihetősége. Azzal kezdte, hogy ő katolikus és ezért nem nősült meg, viszont a nagybátyja a római érsek, bíboros. No ezek után már mondhatott akármit. A nagyotmondásban jó társra talált a tolmácsaiban. Mást mesélt Dénes és mást mesélt Robi. Például a vasútvonal. Építésekor az egyik fordításában 50 000 fát, a másik fordításában 15 milliót vágtak ki. Mindkét ifjonc csak angolul tudott. Bevallották, hogy nem készültek az anyagból. Ezt a hiányosságukat jópofáskodással és rossz viccekkel igyekeztek pótolni. Mégis folyton beszéltek, pedig már mindenki bóbiskolt az éjszakában hazafelé. De ez csak a kisebb baj. Amikor a Holt-tenger felé indultunk volna, akkor derült ki, milyen felületes a szervezés. Több szállóból szedtük össze buszainkba az utasokat. És milyenek vagyunk mi, magyarok. Többen szálltak föl, mint ahány befizetett. De ez csak úgy derült ki, hogy egy kisbusznyi törvényes jelentkező lemaradt. Másfél órás várakozás után végre beállítottak ezek számára is járművet. A potyautasok pedig maradtak a buszokon. Persze ha lett volna utaslista a szervezőknél, és csak azokat engedték volna felszállni, akiket kipipáltak, ez nem fordulhatott volna elő. Ennek az ügyeskedésnek, illetve rossz szervezésnek mindnyájan megittuk a levét. Lecsíptek a Holt-tengeri tartózkodásból, illetve Ammanban mindössze 30 perc mászkálásra jutott idő. Csak arra volt elég, hogy majdnem eltévedjünk. Azért volt jó idegenvezetőnk is, őróla majd később.

7. próbatétel. Vásárlás. Alkuval és alku nélkül. És egyáltalán az alku. A sok magyar közül csak kevesen vettek részt a szállókban szervezett fakultatív utakon. A többség kisebb társaságokba verődve szemelt ki egy-egy sofőrt a fölös számban jelentkezők közül, s megalkudott vele egy kirándulásban Jerash római romjaihoz, Madabába, a másfél ezer éves térképhez, a sivatagi kastélyokba vagy más ajánlott helyekre. Ehhez jó összjáték kellett, az angol nyelv meglehetős tudásán kívül. Ajkbiggyesztés, szemjáték, visszavonulás koreográfiája. Az eredmény a „hivataloshoz” képest legfeljebb feleannyi költség, a fölösleges várakozások kikerülése, jobb esetben a sofőr mint idegenvezető. És az, hogy mindent láttak, amit meg akartak nézni.

Az alkut azonban azok is kipróbálták, akik nem vállalkoztak ilyen taxi- vagy kisbuszutakra. Az örök vásárlókra gondolok. Akik azzal indultak el hazulról, hogy Jordániában olcsó az arany. Aztán meglátták a, különben nem olyan igazán nagy bazár kínálatát csecse-becsékben, textiliákban, rézkancsókban és díszes dobozokban, CD-lemezekben és kazettákban. Nem zavarta őket a déli forróság, vagy az estére éledő város ki tudja milyen forgataga. (Bár meg kell hagyni, tényleg jó a közbiztonság.) Tömött szatyrokkal tértek szobájukba. S egyre nőtt a gondjuk: hogyan csomagolják mindezt össze hazautazáskor?

Hát persze én is vásároltam. Essünk előbb túl a kínos eseten. Ammanból jövet megálltunk az igazán rövid című Holy Land Ceramics & Glass Factori Treasures Red

Sea elárusító hely előtt. Belül csodálatos gazdagság földgömbtől kardokig, Arafat- kendőtől arany gyűrűkig minden, és még teával is kínáltak. Vettem nejlonzacskóba zárt, fából faragott tevéket és vártam a pénztárnál, hogy visszaadjanak. Mi sem természetesebb, hogy az eladó kezét figyeltem, benne a nagyobb bankjegyemmel. Mikor lebonyolítottuk az üzletet, el akartam tenni a dromedárokat, de a zacskó sehol. A körülöttem tülekedő honfitársaim közül valakinek megtetszett az áru. Éppen jókor termettek mellettem közvetlen útitársaim, hogy kórusban bizonyíthassák igazamat. Végül az eladó megengedte, hogy pótoljam a veszteségemet másik ilyen tevekollekcióval. Ebből azt is megértettem, hogy ez az áru nem volt különösebben értékes. Állt ott belőle egy szakajtónyi.

No most a jó következzék. Találtam a főutcán egy kis üzletet. Fehérbe öltözött olajbarna tulajdonosa meglepetésemre tudott németül. Leültetett és hagyta, hogy nézegessem a csupa fénykép turistakiadványokat. Mikor elutazásunk előtt — ígéretemhez híven — visszatértem hozzá, megkínált igazinak mondott arab kávéval, s adott ráadásként egy kis dobozt, no meg Petra térképét. Szállodai szobámban vettem észre, hogy ez a térkép tulajdonképpen a pénzért vásárolt könyv melléklete.

Dehogy bosszankodtam. Mennyivel szebb volt az a szertartás, ahogy hátrament a bolt mélyébe és kisvártatva finom mosollyal hozta elő a csakis nekem, a számára rokonszenves vásárlónak szánt ajándékát, ahelyett, hogy bent hagyta volna a könyvben. Ráadásul még azt is megengedte, hogy üzlete előtt lefényképezhessem.

8. próbatétel. Kerülgetem a főtémát. Majd sor kerül még Petrára is. Előbb a Vörös-tenger. A szállóból indított kirándulások közül a legolcsóbb volt a búvárkodás ígérete, hajón tálalt ebéddel. Aki mind a négy fakultatív kirándulásra jelentkezett, ezt az utat ingyen kapta. Nem minden turnus. Mi igen. Kényelmesen indultunk. Túl kényelmesen. Kiderült ugyanis, hogy a végre befutott Strand-busz (így!) feliratú jármű egyik első kerekéből elillant a levegő. Hamar-gyorsan taxikat szerveztek be, s úgy robogtunk — már amennyire ezt a sűrűn előforduló „fekvőrendőrök” engedték — tán két kilométert ahhoz a strandhoz, ahonnan indult volna már vagy egy órája a hajónk. No nem kell valami nagy úszó csodára gondolni, vagy negyvenen betöltöttük az alkalmatosságot. Sőt. Néhányunkat egy még kisebb motoros kellett, hogy a hátára vegyen. Egy óra hosszat haladtunk előre az öbölben, tőlünk jobbra az izraeli Eilat, tovább a messzeségben Egyiptom partjai, balra Szaúd-Arábia. Hatalmas teherhajókat kerülgettünk, mire eljutottunk a Japán szigetnek nevezett részhez, ahol állítólag a leggazdagabb a mélyben az élővilág. A korallok és a több mint száz fajta hal birodalma. Vidáman ugráltak a tetőről a népek, híradással sem a pipás, sem a pipa nélküli társak nem szolgáltak a látnivalókról. Másnap nekivágtam egymagam és befizettem egy üvegfenekű csónakra. (Glass boat van ráfestve.) Egy tucatnyi, lelkesen egyszerre csivitelő és egymást fotózó kínai nő között lestem a koszos semmit. Végre rájöttem, hogy ha kihajolok a csónakból, remekül látom a fenéken terpeszkedő valóban csodálatos korallokat. (Kivinni csak ékszerként befoglalva szabad. A büntetés hatalmas.) Halat azonban csak egyet sodort látókörömbe a sors.

Nem voltam elkeseredve, hiszen még első nap kivitettem magam egy sárga taxissal a várostól 10 km-re lévő Akváriumba. Ott kedvemre gyönyörködhettem abban a sokszínűségben és formagazdagságban, amit a természet alkotott, és a tudósok állítottak össze. A taxis bejött velem. Magyar hangokat hallottam. Egy fiatal pár csodálta a nagy ablakok mögötti látványt. Gyalog indultak neki, hogy ideérjenek, visszafelé velem jöttek. A költséget úgy osztottuk meg, hogy én kifizettem a taxisnak az egészet, ők meg nekem az ő részüket. Később még utaztam ezzel a sofőrrel. Mint jeleztem, a hajókirándulásra taxival kellett kimennünk a strandhoz. Ahogy ott tanakodom magamban, melyikbe szálljak, kézen ragadott ez a sofőr, hát nem ismerem meg? És megkérdezte, rendeztük-e a fiatalokkal az anyagiakat.

9. próbatétel. No most aztán „nincs mese”, következik az a csoda, amiért évek óta melengetett vágyak és hosszas tépelődés után végre vállalkoztam az útra: a kőből kivésett, rózsaszínű város, Petra. A próbatétel pedig a látvány nagyszerűségéhez mérten embert próbáló fizikai megterhelés. Mire odaértünk, már tombolt a hőség, s csak akkor kezdett enyhülni, amikor véget ért kalandozásunk a nabateus és római múltban. A Sziknek nevezett kanyargós kanyonban voltak ugyan árnyékos szakaszok, hiszen ez két meredeken szinte egymáshoz simuló, néhol hatvan méter magas sziklafal, ám addigra már félig megfőttünk az oda vezetővédtelen úton, ahol lovasok vágtáztak el mellettünk. Nem volt sikerük. Senki sem akart felülni a felcicomázott állatokra. Ha lassabban is, de haladtunk előre mint báránykák, idegenvezetőink után. Ede, a magyar, értette a dolgát és tudta, mit kell mondania. (Szállónk lakója volt, s két héttel utánunk ment vissza Budapestre, az egyetemre.) Érdemes volt rá figyelni.

Amikor már azt hittük, szűkebb nem is lehet, egyszer csak véget ért a hasadék. Éles fényben ragyogott a térség, s a háttérben, kocsik, tevék, öszvérek fölé magasodva tárult elénk a vörös sziklába vájt Kincstár homlokzata. Aranyra éhes beduinok elnevezése. Ami kár érte a hosszú évszázadok során, azt nem annyira a szelek, hanem ezeknek a tudatlansága okozta. Előtte az eredeti terepszint a mainál hat méterrel lejjebb van. Régészek dolgoznak a megtisztításán. Előttem David Roberts 1839-ben készült litográfiája. Ezen látszik, hogy az egyik oszlopnak csak a csonkja van meg. Ezt mára pótolták. Valószínű, hogy a megrongált szobrokat is kiegészítik majd, hiszen a régi rajz igen pontos. Amilyen díszes a homlokzat, annyira jelentéktelen a szobánál alig nagyobb belső. Kicsinek bizonyult volna a nabateusok gazdagságához, inkább valószínű a mai vélekedés, hogy király sírja volt benne.

Most jobbra fordultunk és távolról megcsodáltuk a sziklafalba vésett különböző sírok sorát. Magasan pompáztak, időnk sem lett volna felkaptatni hozzájuk. Ezen az oldalon is volt mit nézni, például a rómaiak idején megnagyobbított színházat. Aki akarja, a szabad időben felmászhat a szikla tetejére, az áldozati oltárhoz — ajánlotta Ede. Áldozati oltár? Éppen ezért valószínű, hogy a színház eredetileg valami áldozati cselekmény színhelye lehetett. Sajnos ezekkel az elnevezésekkel így vagyunk. Írásos anyag csak legújabban került elő, a főút feletti dombon talált bizánci templomban. Ott szép mozaikokat is lehetett volna nézegetni. A kimentett írások is nagyon értékesek, bepillantást engednek az iszlám térhódítása előtti keresztény életbe.

A Trajanus császár látogatására emelt kapun túl, egy-két olajfa árnyékában akadtunk rá az étteremre, ahol (természetesen) svédasztalos ebédet szedhettünk össze magunknak. Jó volt, rászolgáltunk.

Szabad program következett. Szabad? Valahol nagyon-nagyon messze vár ránk a busz, hogy öt órakor elinduljon velünk Aqaba felé. Járművünk elérését leszámítva, mire maradt időnk? Pedig még hátra volt a legértékesebbnek tartott nabateus emlék, a Kolostor és hátra lehetett volna a bizánci templom. És még mi minden. (A múzeum nem, mert anyagának java részét Amerikában mutogatják jelenleg.) Felhőtlen égbolt, a delelő Nap sugarai szinte égették az ember bőrét. Napszemüveg nélkül még a lábam elé sem nézhettem volna. Az étterem mellől indult fel a lépcső a Kolostorba. 900 lépcső. Ennyi még a megszokott „civilizált” formában is riasztó, hát még abban, ami elénk tárult! Csúszós sziklateraszok között vigasztalásul néhány meredek szakasz. Egy fiatal házaspárral indultam el. Mögöttünk kitartóan kaptatott fölfelé szamarával egy hajcsár. És ajánlotta közlekedési „eszközét”. — Majdcsak lekopik rólunk — mondták útitársaim. Én is adtam az öntudatos hegymászót egy darabig. Ellenben két-három csúszás után nehéz döntésre szántam el magam: elfogadtam az arab ajánlatát. Megalkudtunk abban, hogy odafönt tíz perces fotószünet, aztán vissza a vendéglőig. Történelmi fénykép készült rólam, majd elindultunk fölfelé. Mögöttem jött a hajcsár, s a kis állat folytonos biztatások között vitte terhét a cél felé. De hogyan! Akármennyi hely is adódott, ő következetesen a szakadék szélén egyensúlyozott velem. Patáival föltehetően megtalálta a biztonságos felületet, de azt én fentről nem láthattam. A szakadékot annál inkább. Ahol az ösvény kiszélesedett, ott árusok kínálták portékájukat. No hiszen, éppen jókor és jónak. Kapaszkodtam a nyeregkápába emberül. Fenn, amikor rövid időre saját lábamon járkálhattam, úgy remegett a kezem, hogy attól tartottam, nem fog sikerülni a fényképezés. Ám sikerült. Lélegzetet elállítóan nagyszerű a látvány. Kevert a stílus, de egységes az összhatás. Az óriási (49 m széles, 39 m magas) méretek mellett pici az ember. Aki ezt megtervezte, annak nem remegett a keze, amikor kifaragta az álmát. Hiszen ha csak picit téved, az oszlopok nem esnek egymás alá, s örök időkre torzó marad a mű. Nem írom le, meg kell nézni. Tényleg. Kár lett volna kihagyni ezt a csodálatos műemléket — szögeztem le akkor, s állítom ma is. Ennek ellenére lefelé a szembejövők elismerését azzal hárítottam el, hogy ugyan, bátor én? Most már mindegy, szamarat visz a szamár. A próbatétel, a legnagyobb ezen az úton, mégiscsak sikerült.

10. próbatétel. Az első és az utolsó. A repülés. Fárasztóbb volt, mint bármelyik fakultatív kirándulás. Még a szamaragolásnál is kimerítőbb. Miért? Nyolc nap (hét éjszaka). Hogyan is fest ez a valóságban? Az első nap estéjén gyülekeztünk a Ferihegyi repülőtér 2/A termináljának hatalmas és szép csarnokában. Elbámészkodtam az Alfredo’s espressóban, s már hosszú sor kígyózott a Jordán Tours asztala előtt, mire én is beálltam. Előbb kezdték osztogatni a biztosítást és a repülőjegyeket, mint ahogy az előrejelzés szólt. Persze semmit sem nyert vele az, aki tolakodott, hiszen a kártyát, amin az ülőhely száma volt, a három pult valamelyikénél kívánság szerint adták ablak mellé vagy beljebb. Ablak mellé kértem. (Gyönyörű volt Alexandria és környéke, mint valami drágakőfolyam, a sok egymásba érő helység fényeivel. Más aztán nemigen.) Beljebb jutva a hátizsákomat is át kellett görgetnem a fotocellás ellenőrzésen. Rámszólt a nő, szedjem ki belőle a fényképezőgép mellett lévő dugóhúzós bicskát. Pontosan tudta a masina, mit kell észrevennie. Szúró, vágó szerszámot a gépre vinni tilos. (A bőröndbe kellett volna tennem.) — Ha utazni akar, ettől meg kell válnia — mondta határozottan, s a bicskát bedobta a gyűjtőládába.

Vártunk. Végre tízkor a sürgölődő tisztviselők kaput nyitottak, s a kanyargós folyosókon át beléphettünk a gépbe. Keresgélés, rakodás, csattogások után, 22 óra 30 perckor elindult velünk a Malév régebbi típusú Boeingje Aqaba felé.

Jordániában egy órával előrébb járnak. Négy óra volt, mire a szobámba értem. Négy óra, a nyaralás második napja, s az első éjszaka. Kilenckor lementem reggelizni, tízre hirdették meg a tájékoztatót. Hétfőn Petra, szerdán a Holt-tenger, csütörtökön a búvárkodás, pénteken Vádi-Rum, sorolták.

A nyolcadik nap érdekesen alakult. A hetedik éjszakából ébredve még volt reggeli, nekem mint félpanziósnak vacsora is, de alvás nehezen. Ugyanis éjfélre kellett elhagyni a szobát, de jobb, ha előbb. Majdnem mindenki lent volt 11 körül az előcsarnokban, majd kimentünk a nyomott levegőből a ház elé. A kilencedik nap elsőfélórája elmúltával indultak velünk a buszok a 10 km-re lévő repülőtérre. Némi tipródás után túljutottunk az 5 dinárosok leadásán (illeték, aki nem fizeti meg, nem hagyhatja el az országot) és letelepedhettünk a váróteremben, az üzletek előtt. Elvertük utolsó dinárjainkat, aztán csak vártunk, vártunk. A meghirdetett aqabai 3 óra 30 perces indulásra még meg sem érkezett a gép Budapestről. Végre helyet foglalhattunk a Boeing 737—800-asban (én megint ablak mellé, de semmit sem ért Ferihegyig). Ez az új generációs gép azért is jobb a réginél, mert kis képernyők pattannak ki fentről elénk, s rendszeresen mutatják a térképen a gép helyzetét, közlik az adatokat. (Igaz, közben valami bugyuta filmet is vetítettek.) Izraelt megkerülve — Thessaloniki és Belgrád érintésével — nyílegyenesen szálltunk hazafelé. Amennyire ez a mi öreg földgömbünkön lehetséges. A 2402 km hosszú, majdnem háromórás utat több mint 900 km-es sebességgel, általában 11 ezer méteres magasságban tettük meg. 7 óra 17 perckor csattant föl a taps: földet értünk.

Retúrjegyemmel az Airport minibusz elvitt a Keletire. Nem állítom, hogy a vonat tiszta lett volna, azt sem, hogy a tájékoztatás jó, hiszen nincs kitéve tábla a kocsikra, hogy csak eddig a soproniaknak, csak ez után a Szombathelyre igyekvőknek, de legalább a menetrendet betartotta. Így elmondhatom, hogy 13 óra 16 perckor érkeztem haza Jordániából. 39 999 Ft? No nem. Jóval több, de megérte.

page9image3996016224

A Vörös-tenger felszíne

page9image3996033600

A Vörös-tenger élővilága

page10image3996067904

Petra – a szurdokból a Kincstár

page10image3996072256

900 lépcső a csacsi hátán

page11image3995102176

A cél: a Kolostor

page11image3995108032

A Vádi-Rum

page12image3995122992

Holt-tengeri strand

page12image3995132992

A boltos, aki németül is tudott