István, a festő

Elöljárőban

Mint ahogy a szobrász egy természetformálta kőből kifejti megálmodott alkotását, úgy próbáltam a nyersen maradt anyagról lehántani gyarló esetlegességeit, s ábrázolni az egyszervolt, megismételhetetlen embert. Az itt-ott felszínre csillanó palák jelzik, mi húzódott össze a betegségtől gúzsba kötött mélyben: az épnek látszó test mögött a soha egészen ki nem fejlődött lélek. Mögött? Igen, mert én is csak kívülről vagyok képes befelé hatolni.

Egy – betűhíven közölt – kristálytiszta példa:

000. „Mit álmodtam? II. 1.

Mami mondta, hogy beszédet fogok mondani. A torna teremben sok gyerek gyült össze. Én kimentem a sorból és Radó bácsi előtt leültem egy székre. Az igazgató bácsi meg a harmónium előtt ült. Én pedig bámultam és fütyültem és csak annyit mondtam, hogy vérszerződés. Radó bácsi azt mondta, hogy nem szégyelled magad Pisti? Hogy nem tudtál a leckéből többet mondani.”