Holokauszt - Igen? Nem?

Én láttam őket, amint lassú, rendezetlen tömegben gyalogoltak a Deák téren az egyetemi menza vakolatlan, ablaktalan, félbehagyott építkezése felé. A Képezde utca végében, a református templom mellől néztem a Dávid-csillagos vonulókat. A Paprétről kísérték őket a csendőrök. Akkor még nem tudtam, hogy néhány nap múlva az ideiglenes tartózkodási helyükről a Déli vasút vágányán álló marhavagonokba préselődnek majd be, s viszik őket tovább, nyugat felé.

Most, amikor kinézek az ablakon, a gyalogjárón ilyen-olyan emberek jönnek a boltból, mennek szatyorral haza, vagy a munkahelyükre. Nézőpont kérdése, hogy jönnek-e vagy mennek. Ők tudják, hogy honnan és hova. Akkor, 1944 kora nyarán, ez nem volt magától értetődő. A soproni zsidók rendezetlen tömege a gettóból indult, ahol még lakásokba voltak összezsúfolva. Az erre kijelölt zsidó lakásokba. Majd parancsra le a térre. Azzal a kis cók- mókkal, amit akkor még meghagytak náluk. A Városháza illetékes hivatalában megvolt a lista, kik tartoznak hozzájuk. Számba vették őket. El kellett hagyniuk a várost. A szobákat, az ágyakat, a konyhákat, a könyveket. Már nem nekik sütött be a nap a gangokra, az udvarokra, ahol a szőnyegeket porolták.

Miért? Mert – bár magyar állampolgárok – okmányokkal nem tudták bizonyítani, hogy ők és felmenőik keresztények voltak. És most, hatvanöt évvel később, arról folyik a vita, hogy hányan szálltak ki Auschwitzban magyar zsidók, magyar állampolgárok, és mit csináltak velük a németek.

Vita helyett csak gondoljunk bele, hogyan kezdődött! Ne menjünk hátrább a múltba, csupán 1938-ba. A magyar állam vezető intézményei, a parlament mindkét háza, vagyis a törvényhozók, megszavazták az első zsidótörvényt. Majd sorba mind. Elhatározták, hogy az államnak azokat a polgárait, valamennyit, akik az általuk megszerkesztett paragrafusok szerint zsidóknak minősülnek, kirekesztik, előbb a gazdasági életből, aztán a társadalomból, végül – a végrehajtó hatalom eszközeivel – az országból. A keresztény, magyar közvélemény túlnyomó többsége helyeselte, sokan örültek neki, hiszen beülhettek az elhagyott javakba, a készbe, munka nélkül.

Mi mondtunk le róluk. Mégis, mit gondoltunk, hova lettek, miután kiűztük őket a hazájukból? Nem volna őszintébb magatartás azzal foglalkozni, hogyan tehettünk ilyet? Mint azzal, hogy a németek hányat pusztítottak el közülük a gázkamrákban? Mintha a számok kisebbítése kisebbíthetné a mi felelősségünket!

Én láttam őket, amint lassan mentek a városból, az országból kifelé. És sohasem tudnám azt elfelejteni.

Hárs József (84 éves)