Hogyan kapott nevet és emlékkövet a Dalos-hegy?

(Johann Karl Schuster feljegyzései)

Az üveges mester (1801–1868) német nyelven írt, s félig-meddig krónikává formálódott feljegyzései ma az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárában találhatók. Fia 1896-ban juttatta el a Magyar Nemzeti Múzeumhoz. Három olyan személyről tudok, aki írásban foglalkozott vele: Csatkai Endre 1923-ban újságcikkben, Pukánszky Béla 1932-ben, német nyelvű folyóiratban és Juhászné Hajdu Helga 1957-ben a Soproni Szemlében. Én magam az utóbbi ismertetőből értesültem létezéséről, s 2008 végére váltam hét CD-re másolt digitális fényképfelvételének boldog tulajdonosává.

Az eredeti kézirat fólió méretű papírjain két-két „normál” oldalnyi szöveg található, sűrű, meglehetősen csúnya, apró, gót betűs írással, margóra szorult kiegészítésekkel. Eredeti oldalszámozás nem lévén, csak a Múzeum beütött fólió-számai adnak a sorrendre nézve eligazítást. (A fényképezés általában „normál” oldalanként történt, tehát fóliónként két felvétel készült.) Ha ehhez még hozzáveszem, hogy az évek során összegyűjtött feljegyzések kerek nyolcszáz normál oldalt tesznek ki (no, vannak üresek is, fényképek is, kisalakú papírszeletek is), akkor már lehet némi elképzelése – legalább „madártávlatból” –a kedves olvasónak, magáról a kéziratról. De hogy a tartalomból is lássunk ízelítőt, idézem az országban először Sopronban tartott dalos-találkozóról (a pécsiek maguknak tulajdonítják az elsőséget) és hegykeresztelőről, illetve az utóbbit egy év múlva emlékkővel megerősített ünnepségről született leírást (fordításomban):

[6. CD. 113/123. fotózott o., a 358. múzeumi o. utáni számozatlan o.]

1863. – Megjelent a június 28-án és 29-én tartandó dalos ünnepély műsora.2 Az ünnepség már megkapta hivatalos hozzájárulását, és emez ünnepség vonatkozásában az [a kérés], hogy a Neuhof-kertet június 28-án és 29-én használatba vehetik-e, az Érdemes Városi Tanács legliberálisabb előzékenységével találkozott.

1. nap. Az idegenbeli egyletek fogadása az állomáson, bevonulás a városon keresztül a Sétatérre, üdvözlés rövid beszéddel és énekkel, néhány dal eléneklése, szállásutalványok, délután hangversenypróba és este hangverseny a városi színházban.

2. nap. Korán reggel kirándulás a hegyekbe, délben visszatérés közös ebédre a Neuhof- kertbe. A dalosok elutazása éjszaka – különvonatokkal.

Ehhez meg van híva minden magyar daláregylet, Pestről, Pozsonyból, Temesvárról, Győrből, Kőszegről, Pécsről, Szekszárdról, Veszprémből, Lugosról, Kanizsáról stb.

Miután a magyar egyletek a nagy távolság miatt mind nem tudnak eljönni, ezért a választmány meghívta a szomszédos osztrák és a bécsi nagyobb énekkari egyesületeket és így erre az ünnepségre 570 dalos fog megérkezni.

Nos, miután már előző este [27-én] a pozsonyi dalárda egy része, más magyar egyletek pedig a nevezett napon [28-án] kora reggel megérkeztek, a magyar dalosok fogadása a soproni dalosok által reggel hétkor lezajlott. 11-kor pedig a fujtató mozdony szállította német egyesületeket üdvözölték szívélyesen. Ez után az első fogadtatás után ünnepélyes bevonulás a városba, katonazenekar kíséretében, a Széchenyi térre, miközben a Bécsi Férfidalkör jogos büszkeséggel vitte elöl a trófeákat, amelyekért megküzdöttek, vagyis a több dalosversenyen is elnyert díjakat. Itt zajlott le az ünnep vendégeinek tulajdonképpeni üdvözlése rövid beszédekkel és német dalos köszöntéssel – magyar kórusok előadásában. Mint ahogy fehérbe öltözött hajadonok [egyleti] zászlókat koszorúztak meg.

Ekkor Herbeck felemelte győzelemhez szokott vezénylőpálcáját és Kreutzer kórusát, az „Ez az Úrnak napja” címűt, közösen elénekelték. Ez minden jelenlévőt lelkesített, sőt olyan áhítatos hangulatba ringatott, amilyen maga az opera első felvonása. Amikor befejezték, az énekeseket a fáradhatatlanságukért már itt elismeréssel emlegetett soproni tornászok kijelölt szállásukra kísérték.

Konyhára és pincére egyetlenegy idegen dalosnak sem volt oka panaszra, és ami még megbízhatóbb volt, mint ezek [a dicséretek], a vendégek arckifejezése örömtől átszellemült. Ameddig a tudósítások szólnak, a soproniak nem hagyták, hogy csúfolják őket. Bauer doktor országgyűlési képviselőnél meg lehetett érezni, hogy izzó beszéde szívből jön, amikor a következő napon kint a Neuhof-kerti közös ebédnél a legteljesebb joggal dicsérte a magyar nép vendégszeretetének otthonról hozott természetességét.

Miután a kedves vendégek étellel és itallal felfrissítették magukat, három órakor megtartották a hangversenypróbát a városi színházban. Ennél meglepőbb volt a fő ütközetnek minden várakozást felülmúlóan fényes kimenetele. Minden túlzástól mentesen állapítható meg, hogy ahhoz hasonló, mint az 1863. június 28-i hangverseny, még nem fordult elő a mi Tháliának szentelt templomunk helyiségeiben. Mi valóban a legkevésbé sem vagyunk zavarban, ha azt akarjuk eldönteni, hogy az előadott énekszámok melyike bájolt és ragadott el jobban, vajon a valamennyi magyar egylet összkara által előadott Erkel-féle Kölcsey- Himnusz, vagy a német dalosok összkarának előadásában Mendelssohn-Bartholdy: A jámbor vándor c. műve, vagy Franz Schubert Az éj, vagy a másik összkari előadás, Heine Loreley c. népdala Stilcher megzenésítésében. Vajon Altdörfer magyar férfikarának „Szántó legény dala”, vagy a Keserű bordal, avagy Madernek az „An die Sänger” [a dalosoknak], vagy a Bécsi férfidalkör magánszáma, a „Vineta”, gyakorolt-e a publikumra varázslatosabb hatást? Egy biztos, hogy a Vándordal tenorszólójánál – Olschbauer Károly karnagy úr adta elő – az örömrivalgásnak és lelkesültségnek nem volt határa és viharosan követelték az ismétlést, miközben nem hiányzott a koszorú-dobálás sem. [Vége az oldalnak.]