Fertőboz krónikája

Bevezetés

A falu

Boz a Fertő déli sarkán, dombsor szaggatott vonalában fekszik évszázadok óta. A szomszédaitól származó gúnyvers szerint: „Wenn der See außakimmt und der Beri obarollt, hot der Teufel Holling gholt.” (Ha a tó kiárad a partra és a domb lecsúszik, az ördög elviszi Fertőbozt.) A krónikában sokszor olvashatunk a tó különleges viselkedéséről, amikor az északról rátörő szélvihar kihajtja vizét a kertek aljáig, sőt tovább. Az ellenkező oldal fenyegetése, a földcsuszamlás is feljegyeztetett. Most már csak az ördöggel kell tárgyalni, hogy ne vesse be hatalmát éppen ez ellen a kicsi kis község ellen.

Mert nagynak aztán nem mondható, még a dombról rátekintő Gloriette-től sem. Attól az emléktől, amely a nagycenki kastély elől induló hársfasor végén hirdeti József nádor 1809. évi (s Széchényi Ferencnek, illetve a gyakorlatozó seregnek szóló) látogatását. A falu 1677 óta tartozott a grófi családhoz. De már Terra Bozyas- ként emlegetik 1281-ben. Nevének eredetéről megoszlanak a vélemények. Boz, Boóz talán a bodzára vezethető vissza, ennek német neve Holunder, ebből meg Holling alakult volna (Mollay Károly). Krizanits Ferenc inkább hisz abban, hogy a latin bos (ökör), illetve a boos (marhaistálló) rejlik a név mögött. Az utóbbi németföldön ma is használatos, sőt két délnémet község is így neveztetik, egymástól 30 kilométerre, közbül pedig egy Ochsenhausen található. A Holling Hollernként szerepel oklevélben 1349-ben, lehet lejtő, esetleg mocsárszéli telep — fejtegeti az unoka —, vagy egyszerűen Holder, pásztor, állatőrző.

A határa kicsi (13,63 km2), hiába hajladozik mellőle a végtelenbe az óriási nádas. Az bizony sohasem volt az övé. Nem volt az övé, de tőle függött mindenkori boldogulása. A nád adta a takarmányt az állatok számára, illetve a jobbik minőségű tetők fedésére, stukatúrnak került vállalkozók kezébe.

Széchenyi Istvánnak, a falu és a környék földbirtokosának idejében rövid időre felcsillant a remény, hogy fürdőélet alakul ki, s vele nagyobb idegenforgalom, de a szeszélyes Fertő visszahúzódott, szárazon hagyva a reményeket. A 20. század harmincas éveiben a bozi születésű Pittner János igen hangulatos strandot létesített ugyan a nádas közepén, útja azonban inkább kötötte Balfhoz. A GYSEV autóbuszai (a kerékpárosokkal együtt) azon közlekedtek. A háború ezt is elsodorta. Csak néhány jegenyefája hirdette-hirdeti egykori helyét.

Boz 1772-től önálló egyházközség. Közigazgatásilag 1898-ig Nagycenkhez tartozott, aztán a hidegségi jegyzőséghez került, s maradt 1950-ig, 1990-től pedig önálló.

A falu szorgalmas (túlnyomó részt német anyanyelvű és katolikus) népének csendes munkálkodását a kitelepítés lidércnyomása szakította meg, legtöbbjük számára ott egyszer s mindenkorra. A 124 saját házban lakó 744 lakosból 575-öt telepítettek ki. A 169 otthonmaradtból később még 14-en szöktek a többiek után. Ekkor a betelepült magyar szegényparasztokkal együtt alig 300-an lakták a falut. A létszám három év múlva már 478, azóta fokozatosan csökken, ma megint 300 alatti. Iskolája ma a még élő utolsó iskolaigazgató lakása.

Az életforma azóta teljesen átalakult. Hol van ma már az az állatállomány, amely akkor töltötte meg az istállókat, ólakat, udvarokat? Krizanits Ferenc 1970-re keltezett visszaemlékező összeállítása szerint 15 ló, 100 ökör, 240 tehén, 334 növendékmarha jutott a házfoglaló telepeseknek. Aprómarha-állomány és egyéb nem szerepel a kimutatásban.

S hogy az igen-igen vázlatos történeti előzmények végére pontot tegyünk: a Nagycenk Széchenyi Múzeumvasút — bár innen indul 1970 óta — nem lépte át az „igazi” vaspálya vonalát. Ha nem lenne kiírva a kis állomásépületre: Fertőboz, ugyan ki sejtené, hogy innét észrevehetetlenül, az északi domb mögé húzódott a falu. Így is a világ összes geofizikusa naponta jegyezné a nevét, ha a határára telepített obszer- vatóriumot nem Nagycenk mellettire keresztelték volna 1958-ban. És még egy: a környék nagy része természetvédelmi terület — Sarród központtal. Ez sem „jött be”, mondhatnánk nem éppen irodalmi stílusban.