Bevezetés
1932-ben rokonoknál nyaraltunk, Nyitra mellett. Anyám a következőket írta be a nekem szentelt vonalas füzetbe: „Még egy nagy eset történt vele az utolsó napon. Kis Évával, aki már 9 éves, beszélgettek. Évus olyan stílusban, mint kisebbekkel szokás, magyarázta, hogy a kis angyalkák hogyan készítik a men[n]nyorszába[n] Karácsonykor a cukrot, erre Pötyi [ez én voltam a magam hetedfél esztendejével] azt mondja [:] te olyan buta vagy, hogy ilyet hiszel, én Sopronba[n] láttam, hogy Karácsony előtt tele vannak a kirakatok és utána mind üresek, az angyalkák onnan veszik. Erre kis Éva félrevezette őt és avval a kikötéssel, hogy titkot mond, amit senkinek sem szabad elárulni, azt mondta Pötyinek, hogy nem is a Jézuska vagy az angyalok, hanem a mamik hozzák a karácsonyfát és magyarázta, hogy ő hogyan vette észre.”
Én el akartam mondani anyámnak, hogy bizonyságát adja ennek a dolognak, unokatestvérem azonban igyekezett megakadályozni: úgy összeverekedtünk, hogy alig tudtak szétválasztani bennünket.
- Úgye, nem te hozod az erdőből a hátadon a karácsonyfát? - kérdeztem Anyámtól. „Mire nekem - írja ő – igen egyszerűen meg lehetett felelni. A kis öreg annyira megnyugodott válaszomon, hogy tovább nem is firtatta a kérdést, szerencsére, mert én olyan páczba[n] voltam, hogy csak na. De Évussal kerülték egymást ezentúl, szerencsére el is jöttünk, az autóutat és az otthonukat annyira élvezték, hogy talán nem is gondol a kis öreg az egész incidensre. De minek is kell ezt bemesélni a gyerekeknek!!” [Ötéves öcsémre utalva használ többesszámot.]1
Az eset – természetesen máig sem felejtettem el – fonott fehér karosszékek között történt Suránykán [Šuranky, Cseh és Szlovák Köztársaság], egyik nagynénémék kúriájának tornácán. Nem volt valami jó idő, ha az lett volna, akkor a park évszázados fáinak valamelyik alacsony ágán üldögélek [magasabbra nem mertem mászni], hogy a közeli karámban fel és alá poroszkáló, titokzatosan magányos, ám reményt keltően ’őszülő’ lovat figyeljem, vajon levetne-e, ha felültetnének rá.
Szívesen festeném a képet úgy, hogy kezemben könyv van (de akkor még csak a rajzolás érdekelt), vagy úgy, hogy almát majszolok, csakhogy nem szerettem enni, még kevésbé rágni, azért mert (vagy ennél fogva) a fogaim rosszak voltak. Ám minden kiegészítés nélkül, pusztán a fenti leírásból kiindulva, családunk egész története felfejthető. Csak a felmerülő kérdésekre kell megadnom a választ.
Nem mindegy, hogy ki az az építészmérnök, aki családját autóján viszi nyaralni felesége rokonainak földbirtokára, amely tetejében nem is Magyarországon található. Legalábbis akkor már nem. Az sem mindegy, hogy miért éppen Sopronban laknak abban az időben, s ez milyen előnyökkel és hátrányokkal jár, s az sem a véletlen műve, hogy a nevelés folyamatába bepillantva, a megnevezés („Pötyi”; „kis öreg”) furcsaságaira és a gyereknek mint nem egyenrangú félnek hazugságokkal való ’etetésére’ derül fény. Nem egyedi esetként, természetesen.
Egyébként is célom nem valamilyen egyedi családtörténet összeállítása, bár elég nagy a csábítás erre, a számos fennmaradt levél, feljegyzés, pénztárkönyv, okmány alapján, hanem az események láncolatára felfűzött művelődéstörténeti adatok közrebocsátása. Ezek bizonyára fontosabbak, mint az egyének egyszervolt sorsa.
Függelékként azonban a szorosan vett családtörténet alapját, a családfát is bemutatom, szerteágazó volta miatt inkább csak vázlatos formában. Több táblázat, jegyzetanyag egészíti ki munkámat, amelyhez befejezésként – a kor divatját is ábrázoló fényképeket csatolok.