Amit szabad Jupiternek...

Jöhet, mehet, ahogy tetszik. Este kártyaparti. És mi legyen holnap?

Az ügyvéd eltűnődve nézett le az utcára. Miért bámul fel ez a fiatalember? Még mindig. És még mindig. Most egy pillanatra oldalra néz. Jellegzetes arcél. Ismerős? Nem. Csak jellegzetes.

Őt ne fixírozza senki se — sűrűsödött benne az indulat. Értjük? Tűrhetetlen!
— Tessék?
Hangosan beszélt volna?
— Nem, nem szóltam semmit sem — lépett vissza az íróasztalához. (Azért sem hoz ki a sodromból. Azért sem. Azért sem.)
Manci előhúzott egy színes fejű gombostűt a bársonypárnából, és óriási műgonddal piszkálni kezdte a hatalmas, kopott Remington betűiből a koszt. Még a nyelvecskéje hegyét is kidugta feléjük. Legfőképpen az „e” tömődött el a fekete masszával, hiszen megszámlálhatatlanul sok fellebbezést kellett kipüfölnie a hosszú karú, kopogó szerkezetből. És egy l-lel, mert az öreg ragaszkodott nemcsak a csokornyakkendőhöz, mindenkor a kalaphoz és (beleértve a kamásnit) egyéb úri rekvizítumokhoz, hanem a hajdani principálisától tanult helyesíráshoz is.

Szombat délután volt, odakint még melegen sütött a nyár fáradhatatlan Napja. Ezt nagy N-nel írná, sőt csupa nagybetűvel, csak érezné már fiatal, rugalmas bőrén a sugarait. (Már amennyit az illem beenged.) Egy oldalpillantás a főnökre. Nem mozdul. Megvonta a vállát. Legyen még a g.

Utálta a g-t, olyan, mint egy bögöly a strandon. A nagy lófejével. Na, kedves uram, mehetek már haza?

Korláth úr — doktor Korláth vagyok — növekvő elégedettséggel legeltette tekintetét az asztalára feltornyozott iratkötegen. Végére jártak az ügynek. Ő meg ezt írta volna csupa nagybetűvel. Hiába, az ízlések különbözők.

— Manci, eleget dolgoztunk ma. Sőt. Eleget dolgoztunk ezen a héten. Mit szólna, ha holnap összehoznánk egy olyan igazi görbe napot. (Kis taknyos, mit gondolsz, miért vettelek föl? Csak gépírónőnek?)

A lánynak megállt a keze a levegőben. Vasárnap az egyetlen szabadnapja. Mi lesz ebből? Hogy jó nem, az biztos. Fejében némán peregni kezdett az elmúlt napok filmje, tele a főnök egyre sűrűsödő célzásaival, egészen a szakadásig:

— Holnap? Holnap jönnek a Toncsi néniék. Készülni kell. Nem hagyhatom anyámat egyedül.

— Múlt vasárnap is baracklepényt sütöttek a vendégeknek. Születésnap? — Igen, születésnap.
— Érdekes, a múlt vasárnap is az volt.
Zavart csönd.

— Tudja, hogy sárkányeregetés lesz nálam? Már jeleztem néhányszor. Ám holnaptól (sőt: ma estétől) valóban szalma vagyok! — húzta ki magát. — Nem akar uszodába menni? Szívesen elkísérem. Utána beülünk egy vendéglőbe, aztán, ha még mindig kedve van hozzá, lehet baracklepényt sütni.

— És konflissal mennek ki az indóházba? (Csak már indulnának!) — Annyi időm még van, hogy hazakísérjem.
— Köszönöm — nézett le Manci az utcára.
Az ügyvéd ágaskodott: — Nehogy mindenféle...

— Az unokatestvérem vár odalent.

— A kuzinja? — döbbent meg. — De kisasszony! Egy... egy fiatalember! Mit szól ehhez a világ? — Igazította meg az orrán a csiptetőjét.

Igaz, a világ sokat változott a nagy háború óta. Ám most éppen kanyarodunk visszafelé a régi erkölcsökbe. Nem? Vagy mégsem? — nézett szúrósan a gépírónő szemébe. Kínos hallgatás.

— Lehet, hogy vele jött anyám is — nyögte ki végre a lány, majd sietősen rendbe szedte magát, s indult kifelé. Nyomában az öreg.

— Akkor is fenntartom az ajánlatomat — hallotta a háta mögül.
— Az anyja? Kerítőnő! — merengett az úr. — A kuzin! Haha! Egy zsidó! És hazaballagott.

+++

Megvárta a kalauzok sípszavát a peronon. Felesége a kupé ablakában. Talán még most is mondja a komissiók végtelen sorát. Hiába, messze utazik, nem hagyhatja férjuramat feladatok nélkül. Hogy ideje le legyen más nőkre gondolni. Rettenetesen féltékeny. Különösen azóta, hogy Manci az alkalmazottja. (Nem csodálom! — csettintett.)

Hatalmas gőzfelhő terjedt szét a mozdony dugattyúja felől, a kocsisor megrázkódott, a kerekek engedelmesen forogni kezdtek. A kazánba lapátolt szén füstté gomolyogva szórta a kormot az ablakok felé.

No, ebből elég. È pericoloso sporgersi — reménykedett az úr, majd hátat fordított a szerelvénynek, és gyorsuló léptekkel indult a Kaszinó felé.

A fiatalember virággal várta Mancit. Micsoda illat! Egy pillanat alatt elszállt az akták szaga. És vele a hét, az úr, minden. A Promenádon keresztül mendegéltek hazafelé. A kevésszámú padon — kibicek gyűrűjében — bősz sakkozók ültek. A gazda nagytestű ebét sétáltató cseléd nehezen birkózott a futkározni akaró állattal. Nörsz terelte a matrózruhás gyerekeket a délutáni tanításból. A csillapuló hőségből nyújtózkodva éledt a város. Csak el ne romoljon holnapra az idő.

A kapu előtt még felnéztek a fakóvá szelídült égre. Óvatos csók, ijedt körbepillantás. Túloldalt mozdult egy függöny. Öregasszony, nem lát idáig. A jó házból való úrleány belépett az otthon hűvösébe. Holnap, igen holnap kimegyünk az uszodába! — visszhangzott mindkettőjükben az egyszerre kimondott remény. Most már külön-külön számolták ki magukban, hogy mit is jelent ez a véletlen egybeesés.

+++

Korláth úr felrakta a szalmakalapját és nem akármilyen botját a fogasra, majd elindult a törzsasztala felé. Már várták. — Holnap is jövök! — közölte előre a társasággal. Ragyogott a képe, kérdezni sem kellett, hogy megtörtént-e a sárkányeregetés.

— Nálunk nincsenek pogromok — hallotta az újságok lepedőibe temetkezettek hangját az egyik asztal felől. felkapta a fejét. — Ezek mindig politizálnak — fogyott el hirtelen az érdeklődése irántuk, hiszen náluk már osztottak. Nézte a lapjait. A bridzs tudomány. Ennek megfelelően csak fillérben játszottak, jelképes pénzben, hiszen a a meg-meglóduló inflációban mit sem ért már a korona sem. (Nem beszélve a koronás főkről. Ám azokról most tényleg nem beszélve.)

Az osztó, a sportos rendőrkapitány, vele szemben a gimnázium apró termetű igazgatója és a kövér patikus közömbösség mögé rejtett feszültséggel figyelte, hogy mit mond be az ügyvéd. A mérgek keverőjének önkéntelenül a kívánt színre mozgott a szája, hiszen ő volt a pár másik tagja. Párosan szép az élet, még bridzsben is. És a licit, a licit mindenek fölött. A játékot csak komolyan lehet venni. Ezt tették ők is. Minden idegszálukkal.

Szaporodtak a strigulák és gomolygott a dohányfüst az intarziás mennyezet felé. Csak a sör fogyott nehezen az izgalomban. A Kaszinó vendéglőse a végén vakarhatta a fejét...

+++

Korláth úr a kalapja karimájáig lódította a botja végét, mintha karddal tisztelegne. Néha azon kapta magát, hogy bal lábával kerülgeti a nem létező kardhüvelyt. Ennyi maradt benne a világégésből, amelynek csak a kályhamelegét érezte valamilyen eldugott irodában.

Az utcán megint eszébe jutott a mondat, amit belépéskor hallott. — Micsoda világ! — csóválta a fejét.

+++

A kabin félhomályában, míg magára öltötte a nyakig csíkos fürdőruhát, bosszankodva szögezte le: feleségének azok a kísérletei, hogy valamennyire felhizlalja, szomorú következménnyel jártak. Duzzadó bicepsz és erős lábikrák helyett — dagadó pocakja nőtt. Ez most különösen zavarta, amikor úgy akart kilépni a sugárzó napfényre, hogy az egyben az ő hódító férfiasságának a glóriája is legyen.

Rengetegen voltak, és mind mással törődött, nem vele, állapította meg vászonsapkája alól. A nyüzsgéstől félre keresett magának padot, ahonnét szemrevételezhette a fürdőzőket. Hátha talál ismerősre, akivel néhány szót válthat. Vagy éppen ellenkezőleg, hogy mielőtt valaki, aki számára ellenszenves, beszédbe elegyedne vele, a magával hozott újság mögé bújhasson.

A város apraja-nagyja idejárt felfrissülni. Különösen a külvárosiak. Ezért aztán némelyek az úri társaságban fel is húzták az orrukat, ha a nagyuszodáról esett szó. Mennyi lehet a napi bevétel? Tellene belőle több padra, sőt, ha jól megnézi az ember, a tóvá dagasztott patakra U-alakban cölöpözött kabinsor és az olcsóbb szekrények, no meg a trambulin állapota ácsmester után kiált. És bővíteni is lehetne arra föl, a zsilip felé.

Egy házaspár kért engedélyt, hogy a pad üresen maradt részére telepedhessen. Bólintott és védekezőn kihajtotta az újságot. Azért a fülét nyitva tartotta, s lám, mit hallott:

— Figyeled, hogy húzódnak hátra?

— Gondolod, hogy meg merik tenni? Ugyan, Cicuskám, arra az erdő bokrai valók. Ebben a forgatagban még beszélgetni se tudnak.

— Nézd csak, milyen szorosan ülnek egymás mellett. Hogy mondják franciául? — Tête-à-tête. Magyarul szimplán hangzik: fej fej mellett.
— Nézd a selyma, hova nyúlkál.
Nevettek. Korláth úr maga mellé tette az újságot. Eltartott néhány másodpercig, mire rájött, hogy kíváncsiskodásra az olvasószemüveg nem alkalmas. Úgy tolta fel a homlokára, hogy a sapkája a fején maradjon. No most, nézzük csak. Addigra már megváltozott a kép. Sőt a hang is. Ki az, aki üvöltözik ott? No de ilyet, egyenruhás rendőr! Az erkölcs őre! Teljes felszerelésben! A házaspár elképedve bámulta a fejleményeket.

— Mit mond? — kérdezgették egymástól.

Az ügyvéd felállt. A pad megbillent. Elnézést, magyarázkodások. Nem tesz semmit. Korláth szemüveg nélkül sem látott olyan messzire, ezért hát elindult a hang irányába. S amikor közelebb ért, már előtte ment szemlesütve a pár, mögöttük a dühtől és a melegtől kivörösödött képű főtörzsőrmester. Többen vele együtt fújták az erkölcs kórusát, amíg el nem tűntek a delikvensek a pénztár sötétjében. A rend őrének kezében plajbász és blokk papír. Ebből feljelentés lesz — suttogtak mögötte.

A csoportosulás nemsokára feloszlott. A ritkuló gyűrűből kiléptek a fiatalok, most már felöltözötten, s nem nézve semerre sem, csak a lábuk elé, távoztak az uszodából.

Korláth ekkor ismerte meg őket. — Manci... — szaladt ki a száján. Hát így sütik a baracklepényt?

+++

Este sokára kezdték el a kártyát. Az uszodai botrányról mindenki hangot adott a saját, egyéni véleményének. Ám senki sem volt szemtanúja az esetnek. Csak Korláth. Mondja, vagy ne mondja? Mivel szokása szerint később érkezett, egy darabig nem kellett nyilatkoznia. Lassan rájött a többiek részletes híradásaiból, amiket ki tudja, honnan szedtek össze, hogy az ő helyszíni beszámolója ugyancsak igen szegényes lenne. Egyetlenegy vonatkozásban állt magasan a többiek felett: egyedül ő tudta teljes bizonyossággal, hogy ki az a jó házból való úrleány, akinek becsületébe gázolt az ifjú.

És éppen ez volt a bökkenő. Ha elárulja, hogy a gépírónője a botrány egyik szereplője, akkor tisztáznia kell először is a tényállást, aztán ha a kislány bűnösnek találtatik, a saját feddhetetlensége érdekében alighanem el kell búcsúznia tőle. Mancit csak holnap tudja vallatóra fogni. Nehéz lesz. Hogyan magyarázza meg, miért nem avatkozott be? Mint tekintélyes ügyvéd leinthette volna a hőbörgő „főtörzset”. Arról nem is beszélve, hogy tulajdonképpen — ha Manci hajlik a szavára — ő lett volna a fiatalember helyében! No ez a feltételezés felborzolta a szőrt a hátán. Kérdőn néztek rá: És te mit hallottál az esetről?

Már többen állták körül.

Megvédi Mancit. Meg fogja védeni. Hátha — sőt: biztosan — hálás lesz ezért. Kézzel foghatóan. Kézzel jól megfoghatóan. Ám a botrány tényével, a hatósági közeg eljárásával nem helyezkedhetett szembe így, egy asztalnál az illetékes hatósággal, hogy nem vallja be szemtanú voltát. Azonban, mielőtt még végigért volna gondolatai során, már beszélni kezdett.

— Akármi is történt, felháborító, hogy mit nem engednek meg maguknak ezek a fiatalok. Különösen azok, akiknek jól ismerjük az arcélüket — dőlt hátra a székén és figyelte, kinek a vonásain tükröződik a helyeslés. A fővárosból, a Nagymező utcából, a bárokból, az Est-lapokból árad ez a destruktív világnézet. Nem tisztelik a nőt. És az erkölcsöt, a társadalom talpkövét. Nekünk, itt vidéken, kellene példát mutatnunk. Sőt: példát statuálnunk! És így tovább, és így tovább. Bólintott rá az igazgató. Végre a patikus megkérdezte:

— Honnan tudod, hogy zsidó az a fiatalember? Hiszen ott sem voltál!
— Gondolod, hogy egy igaz magyar ilyet tesz?
— Milyet? Hiszen semmi sem történt! A közeg felfújta az egészet!
Akkor is. Ha most nem, lehet, hogy legközelebb vérszemet kapnak. Tenni kell

valamit. Igen, tenni kell valamit. Mind a kapitányra néztek. Elgondolkodva nyomta a többi csikk mellé az otthon töltött cigarettát. A hamutartóban azért még pislákolt a parázs.

— Addig nem nyilatkozom, amíg meg nem ismertem az ügyet. Majd holnap, amikor elém teszik a jelentést.

— No igen, ez a dolog rendje — bólintott rá az igazgató. És a patikus is. Korláth azonban nem hagyta magát. Ha már nem ő kezdhette, legalább övé legyen az utolsó szó. Körbe-körbe biztató tekintetek.

— Tudjátok? Kolumbusz tojása! El kell választani egymástól a nőket a férfiaktól. Hozzál erről rendelkezést mint főkapitány! Még holnap!

A sokcsillagos férfiú előbb újra elnyomogatta a hamvába holt csikket, csak azután szólalt meg:

— Azért játsszunk le még egy partit, gyerekek!

+++

A kapitány kikisérte szobájából a törvényhatóság nagytekintélyű vezérszónokát. Szóval nagy a felháborodás. Tényleg tenni kell valamit. Ha már nem sikerült az ékszerbolt betörőjét fülöncsípni. Mielőtt ismét a rendőrségre húznák a vizeslepedőt. Most polgármester-választás előtt. Őt egyébként nem érdekelte az uszodák gondja- baja, neki vitorlása volt a nagy tavon. És halásztanyája. Az a természetes élet, nem körülfalazottan a mások lábvize. No jó, nézzük, mit ír Kovács XIII. János.

Behivatta a pufók arcú, rezes orrú főtörzset. És mit csináltak? Vagy úgy? Csinálhattak volna?

Hát jó, ha annyira akarják.
Egy pillanatig elgondolkodott az időbeosztáson, aztán lediktálta a rendelkezést.

+++

Az újságok fel voltak háborodva. Világ csúfja, ország szégyene. Ne tegye meg magát erkölcsbírónak a rendőr, mert ha esetleg történt is valami, elintézhette volna szépen csendben. És akkor nem elég a botrány, az egyik törvényhatósági bizottsági tag indítványt tesz: „tekintettel a romlott közerkölcsökre, hassanak oda, hogy a városi uszodákban külön fürödjenek a nők és a férfiak”. A rendőrség fejet hajt a népszónoknak, s meghozza határozatát: ezentúl a férfiak délelőtt 10-től 5-ig mehetnek az uszodákba — mikor? munka helyett? — a nők pedig 5 óra után, a didergető alkonyban. Érti ezt a józan ember?

+++

— Látja, Mancika, ha rám hallgat, nincs ez a botrány. Ha nincs ez a botrány, talán még mindig nem kérte volna meg a kezemet — gondolta zárójelben Manci. Ezek után — mosolyodott el magában — nem maradt más megoldás szegénynek, csak ez. Hanem térjünk a tárgyra.

Szégyenlősen vette elő táskájából a levelet.

— Ügyvéd úr... Úgy gondoltuk, anyám úgy gondolta, hogy ha el tetszene vállalni... a tanúm lehetne.

— És ki a vőlegény, nem ismerem.
— Tetszett látni már...
— Csak nem a kuzin?
— Kuzin? Ja igen — jutott eszébe. — Úgy megértettük egymást, mintha a kuzinom lett volna. Most meg aztán... — pirult bele.
— Akkor hármasban mehetünk az uszodába — vigasztalódott az öreg. Ajaj, de ahhoz vissza kell vonatni a kapitánnyal a rendelkezést! Hogyan is hozhatta meg! Azért, mert javasoltam? Nem kell mindent komolyan venni, amit az ember első felindulásában mond!

— És a fiatalember mivel foglalkozik?
— Fogalmazó a városházán.
(Ugye, jó lenne, ha szólnék a leendő polgármesternek, hogy tartsa rajta a szemét...) Kibontotta a borítékot, szépen, szabályosan, papírvágóval. Hümmögött egy darabig. „Mint lányomnak apja helyett apja...” Mit lehet erre válaszolni? „Természetesen a nagyságos asszony is...” Természetesen. Hm.

— Mikor lesz? — kereste a kibúvót.
— Megvárjuk a nagyságos asszonyt — találta ki Manci főnöke gondolatát.
Ha fölvette volna az állásra először jelentkező vén banyát! Most már nincs mentség.
— És lesz egyházi esküvő? — próbálkozott ismét. Mancika fülig pirult.

— Izor azt szeretné...
Korláthnak leesett az álla. Jól hallotta?
— Úgy tudom, hogy ügyvéd úr liberális nézeteket vall.
Furcsán magas hang jött ki a torkán, aztán köhögni kezdett:
— Igen, liberális, liberális. Manci modern nő, csak nem akar — hm — templomban esküdni?
— Izor azt szeretné...
Végre megkérdezte, mit szeretne Izor. Csak minél kisebb feltűnést. Amennyire zártkörű csak lehet. No, ebben egyetértettek. Milyen név ez az Izor? Erdélyi. a család Erdélyből menekült. Nem most, még régen.

— Hát nem zsidó?
— Megmutassam a keresztlevelét? — sütötte le a szemét Mancika.
— Hát lányom, persze, hogy elfogadom. És valami nagyon szép nászajándékot is kaptok tőlem.
Eszébe jutott ugyanis, hogy valamelyik hajdani ügyfele adott neki egy

h.ánykarú? hatkarú? ezüst gyertyatartót. Eddig nem dicsekedett vele, hová is tette? Meg kell lennie valahol. Homályosan sejtette, hogy Izornak tetszeni fog.

— No akkor lássunk munkához — teregette ki megkönnyebbülten a következő ügy iratait. Míg diktált, szokásához híven, hátratett kézzel, meg-megállva, szórakozottan ki nézett az ablakon. Egy hosszú lábú szúnyog döngött az orra előtt. Itt csak ez az egy, de a tó partján ezernyi. Még múltkor hívta a kapitány a halásztanyára. Nem, mégsem megy ki. Elhessegette a kis állatot, és közelebb lépett az üveghez.

— Mancika, jöjjön csak ide. Már megint ott állt a kuzin. Ilyen korán?
— Főnök, egy percre leugorhatnék hozzá?
— De csak egy percre!
— Csak megmondom neki...
Míg azon gondolkodott, hogy legmagasabb beleegyezése jeléül intsen-e az ifjúnak, odalent a fiatalok már boldogan köszöntötték egymást.
Majd jönnek tiszteletüket tenni. Hát a neje bizonyára meg lesz nyugodva. De ő?

Hogyan áll meg a törzsasztal előtt? Csak ne szónokolt volna Est-lapokról, meg Nagymező utcáról! Az az arcél! Lobogtathatja a keresztlevelet a patikus orra előtt! Felnőtt ember. A bolond is akkor bolond igazán, ha papírja van arról, hogy normális.

— Jó képet kell vágni a dologhoz — sóhajtott.

— Hanem ez csak az egyik. A másik, a másik!... Mihez lesz majd joga annak az ifjoncnak! Képzelem. (És képzelte.) Haj, milyen könnyen jut hozzá, mert fiatal!

Persze most már botrány sem lehet belőle!