A hangosfilm története Győrött (1930—1947)

Bevezetés

Ramon Navarro, a mozgókép egyik nagy sztárja, lelkendezve közli az újságírókkal, hogy most már énekelhet a celluloid szalagra. Piánóit meghallja a közönség a mozi legeldugottabb sarkában is. Jó ez a hangosfilm, csak a rendezőknek szokatlan, mert még arra is ügyelniök kell, hogy ne nyikorogjon bele a cselekménybe a szereplők új cipője1.

Változott a rendezők feladata, de a színészeké talán még inkább, (Némelyikük – nem bírván megfelelő hanggal – vehette kezébe a vándorbotot.) Ám a közönségnek is sutba kellett dobnia régi, megrögzött szokásait.
Kezdetben, a kávéházi vetítések idején, teljesen elengedhette magát: jött, ment, evett, ivott, beszélgetett, ahogy jólesett neki. Legfeljebb a malomkeréknyi női kalapok miatt háborgott, hogy elveszik előle a kilátást. Aztán leszoktatták a dohányzásról, nehogy tűzriadókor még a csikk is fokozza a bajt, mikor a mellékhelyiség ablakán préseli ki magát a szabadba. Ülését lecsavarozták a padlóhoz, a büfében csak ártatlan cukorkákat, üdítőt adtak neki, s kötelezővé tették számára a ruhatárt. De még mindig megvolt az a szabadsága, hogy ott helyben (zsöllyéből: in statu nascendi, „rohampáholyból”: stande pityere) megmondhassa a véleményét a látottakról, akár a harmadik szomszédjának is. Legfeljebb zavarta vele a jobb sorsra érdemes zongorista klimpírozását2.

Mikor a hang a film elidegeníthetetlen része lett, folyamatosan kellett figyelni rá. Akik a vászonra kerültek, nem ugrathatták egymást oda nem tartozó viccekkel, mint korábban. (Ezeket addig csaj az élvezhette, aki szájról tudott olvasni.) Sokszor csak a szövegből lehetett megérteni a cselekmény lényegét. Különösen akkor, ha a gyakori regény- vagy színdarab-átültetésekről volt szó3.

Ehhez azonban nemcsak figyelem kellett, hanem bizony nyelvtudás is. Főleg német. Volt ugyan már valamilyen kezdetleges szinkron, de akkor még a rengeteg filmnek csak egy kis hányadát tudták beszélő magyar szöveggel ellátni. A többin a kép aljára került feliratok nem adtak vissza mindent (s szövegnek átlag 20%-át), viszont elvonták a figyelmet a látvány jó részétől. Jobb ez az új, mint a régi? És éppen most kell bevezetni? (1930 ősze: elbocsátások, fizetéscsökkenések. Lesz-e világosság? Lesz- e tüzelő a télre?) Mi történik, ha elmúlik az újdonság varázsa? – aggódtak a mozisok.

Ennek ellenére bele kellett vágniuk. Mégpedig rendes helyárakkal, lemondva a nagyobb nyereségről. Az átalakítást előbb az Apollóban, majd az Elite-ben, gőzerővel kezdték és folytatták. Öles plakátok hirdették a műszaki csodát. Mivel a mozisok is élni akartak, nem volt más választásuk.

Erről szól mostani történetünk.