A gróf
Miért éppen ő?
A válasz egyszerű: Sopronnak és környékének mindeddig legnagyobb horvát származású alakja volt verőcei gróf Pejacsevich Károly. Írni pedig azért kell róla, mert mára már jóformán senki sem ismeri. A Petőfi teret és a Hátulsó utcát összekötő keskeny kis átjáró 1869-től 1947-ig viselte vezetéknevét, aztán Iskola köz lett belőle. 2004-től ismét a régi. Egyúttal tábla is kezdi hirdetni — két nyelven — a család hírét a saroképület falán. Ez az emeletes ház volt soproni rezidenciájuk, innen igazgatta Károly gróf a színházat és az általa épített kaszinót, ha éppen nem adta kölcsön lakásul a Napóleon elleni nemesi felkelést irányító József nádornak (vagy egyéb gondok nem adódtak, amelyekről majd odébb).
Habsburg főherceg később is nézett ki ablakán. Ismét van emléktáblája utolsó királyunknak, aki itt lakó gyerekként tanulta a magyar nyelvet. A Pejacsevichek magyar bárói rangot 1741-ben, magyar grófi rangot pedig 1772-ben kaptak, s többen voltak közülük a horvát megyékben főispánok, sőt horvát bánok is. Valószínű, hogy Bécsből érkeztek. Maga Károly végig nem lazította meg kapcsolatát a bécsi udvarral. Erre számos példát hoz Bárdos Kornél.
1784. szeptember 20-án került be először a grófi család neve Sopron város tanácsjegyzőkönyvébe. Az ügy: favásárlás a ház átalakításához. Kérdés, hogy József, az apa volt-e a kezdeményező ebben, vagy inkább középső fia, Károly. A fiú előző évben veszítette el feleségét, miután tőle hat gyermeke született. A költözéskor négyen voltak életben. (Hozta magával a hűséges dajkát és személyzetének több tagját, akik végig fognak szolgálni mellette.) A halálra készülődő apa már 1780-ban végrendelkezett, s itt, a Bécstől nem messze meghúzódó tizenkétezres városban hunyta le szemét örökre, 1787-ben.
A mai Széchenyi István Gimnázium helyén szerénykedő szárazmalomban 1751 óta rendszeres színielőadások zajlottak, egymást váltó társulatok produkciói nyerték el a közönség tetszését. 1768-ban érkezett meg egy olyan színigazgató, aki hajlandó volt hosszabb időt a városban tölteni, ha átalakítanák az épületet bálok számára is. Az óhaj meghallgatásra talált: 1769-ben felépült az akkori ország második kőszínháza. A freskókat, függönyt és díszleteket az idősebb Dorffmaister István festette, a zenét a toronyzenészek népessé bővített csapata szolgáltatta. Évekig közönség és városvezetőség megelégedésére követték egymást a sikeres évadok. Idővel azonban csökkent a bizalom a bérlők iránt, s a város saját kezelésébe vette a színházat. Ennek ellenére süllyedt a színvonal, s megérték a soproniak, hogy az éppen itt játszó társulat anyagilag csődbe került.
Ekkor lépett föl mecénásként Pejacsevich Károly gróf. Már újra házas ember: a városban háztulajdonos Erdődy grófi családból szerzett magának feleséget. (1786. október 16-án tartották meg esküvőjüket. Egyelőre nincs nyoma, hogy hol.)
1788-ban átvette a Színház bérletét és a bálok rendezésének jogát is. (A pontosság kedvéért: nem ő volt az első gróf, aki a Színházat bérelte.) Szerződésében vállalta az épület renoválását, a világítás költségeit és a zenészek fizetésének a felét is. Elvárták tőle, hogy ezeken kívül gondoskodjon megfelelő bálteremről. A kérdést úgy oldotta meg, hogy külön épületet emelt redout néven, földszintjén kávéházzal. Ez az első kaszinó a család palotájával szemben, a mai általános iskola helyén állott.
Sorra érkeztek a jobbnál jobb bécsi, vagy Bécset járt színtársulatok prózával és rengeteg operával, sűrűn követték egymást a hangversenyek (szerdánként a rezidenciában), s a fényesen mozgalmas, élőképes báli rendezvények.
Az 1793/94-es évad előzetes tervében már szerepelt egy Mozart-opera, az viszont kétségtelen, hogy 1795 decemberében kétszer is előadták a Varázsfuvolát. Mondják, hogy az ide vezényelt helyőrség tisztjei, az itt lakó főnemesek és a polgárság vagyonosabb része tapsolt a bemutatónak.
Csatkai Endre A soproni színház élete a napóleoni háborúk idején c. cikkében említi, hogy a „nemes zeneegyesületben” 1805. március 22-én bemutatták Haydn A teremtés c. oratóriumát, a szereplők kezében a Sopronban nyomott szövegkönyvvel. 19 nappal később már a Krisztus hét szava a keresztfán c. Haydn-műnek tapsolt a hallgatóság. Az 1805/1806. évad színházi zsebkönyve szerint a 14 férfiból, négy nőből és két gyerekszínészből álló Branders-féle társulat 122 estén lépett fel. 105 különböző darabot adtak elő.
Egy öregedő volt kereskedő, aki arra büszke, hogy szemüveg nélkül írja krónikáját, nagyjából erről a korszakról állapítja meg, hogy a színházat, a tánctermet, és a kávéházakat az emberek minden fajtája szorgalmasan látogatja. A színházban gyakran akkora a tolongás, hogy néhányan már háromkor odaállnak és várnak, amíg ki nem nyitják a kaput, pedig a kezdésre csak hatkor kerül sor. Sokszor még állóhely sem jut mindenkinek, fordulhatnak vissza. A táncteremben nemcsak előkelők, középosztálybeliek, hanem cselédlányok is előfordulnak. A közönség néha több, mint ötszáz főnyi. Kávéházba nem szégyell bemenni az egyszerű polgárfi sem, hogy másokkal kártyázzon, sőt úgy issza a csésze kávéját, mint az előkelők. (Fiedler János Reichard azon zsörtölődik, hogy bezzeg az Istenházába alig járnak, legfeljebb vasárnaponként.)
A mecénás kihúzhatta magát páholyában. Bárdos Kornél az adatok alapján joggal állapíthatja meg róla: „Anyagilag ugyan alaposan ráfizetett, de mégis elérte, hogy a soproni színház ügyes szervezése és gondoskodása révén a bécsi színházak nívójára emelkedett.”