A csillagok igézetében

Az előrejelzés legalább egy hétre nyugodt, napos, kellemesen meleg időre bíztatott. A szeles, barátságtalan szürkeség elmúltával házunknak hátat fordítottam és kiültem a park egyik üresen hagyott padjára. Nemsokára két középkorú nő kért engedelmet, hogy a szabad félre telepedhessen.

– Sprechstunde?

– Ordination – mosolyogtak. Hiába magyarázták odabent, a fogorvosi székben nem a beszélgetésen van a hangsúly, de a fehérköpenyes széttárta a karját: a tábla készítője korábban bizonyára logopédusnak dolgozott.

A fiatalabból kibújt a kíváncsiság (persze németül kérdezte, szerencsére csak enyhén tájszólásban): – Szintén túl van a kezelésen?

Óvatosan rejtélyes mosolyom volt a válasz és felnéztem a kék égen dolgavégezetlen árválkodó Holdra. Igen. A Hold. A Mount Everest után már azt is meghódította az ember.

– Meghódítottuk – hangsúlyozták és szedelőzködtek, mert autó állt meg mögöttük. Subaru gyártmány.

– Meghódítottuk? – ráértem morfondírozni rajta, amíg, igazán csak kis szendergésre, szemem be nem hunytam...

+++

...Végül arra is jutott időnk, hogy krétakoptatás, meg tankönyvek lapozgatása helyett, a horizont csíkjának elhalványulásakor, házaktól távol megfigyeljük a csillagképeket. Nem néhányat, hanem számolhatatlanul sokat. Amennyi őszi eső után tisztára mosott égbolton csak elfért. A földi környék kétszeresen is fekete volt már akkor. Az amúgy is gyenge, kékes légó- közvilágítást nem pótolhatta a kátyúkat kerülgetők elemlámpája, vagy a kulcslyukat kereső gyufa pillanatnyi lángja.

Odafönt sorra gyúltak ki a csillagok. Az égi rendbe szerveződő alakzatok évbilliós formációi között a hosszan elnyúló Tejút ezüst pora tágította látóhatárunkat a világmindenség felé. Tágra nyílt szemmel álltam/álltunk társaimmal mi, akik ott maradtunk tanárunk körül. Érettségi találkozókon erről a fizikaóráról nem esett szó. De társaságban, ahányszor csak csillagképeket emlegettek, a Plejádokra tereltem a szót. Miért éppen erre a csillagképre? Pedig most nem is látni. Néha még a Hold is eltakarja. Mert magyarul olyan szép a neve? Fiastyúk (Siebengestirn). A legfényesebb a tyúk, a kezdeti leírásokban hatan csipogtak körülötte.

Gyerekeim egyik karácsonyra Optikai építőszekrényt kaptak, talán valósághű égtérképekkel (turistatérképekre akkoriban nem lehetett ezt mondani). Saját kezűleg összeszerelt távcsövébe megigézve pillantott bele az egész család.

A Magyar Csillagászati Egyesület legutóbbi előadójának, Várhegyi Péternek, a sok-sok elnevezés közepette, monda is jutott eszébe: „Egy tündér a szélanyótól ajándékba kapott egy aranytyúkot hat csibével, s mivel ezek segítségére voltak abban, hogy megtalálja kedvesét, hálából elhelyezte őket az égbolton.” Előrelátó elődeink megsejtették a „népszaporulatot”: kiscsibéi száma már ötszáz fölött van. (Egy amerikai NASA-közlés szerint 2004-ben több mint 3000-et tereltek össze. Így halad a tudomány!)

Amikor legközelebb beszámoltam a mellém telepedetteknek csillagászati tájékozódásaimról, s az optikai építőszekrényemről, amelyet idővel rám hagytak, felhívtam figyelmüket, hogy autójuk márkája, a Subaru, ott Japánban ennek a csillagképnek a neve. Meglepetésükben jót derültek rajta.

– Ezt is tudja? – szögezték le egymás között. Csillogott a szemükben az elismerés.

– A városlakók mai társalgásának szókincsébe aligha tartozik bele Hesziodosz görög epikus költő neve, aki a mi időszámításunk előtti 8. század első felében versbe szedte az akkor már évezredes észleléseket hajósok eligazodásáról az égbolt csillagai között. Jól tudták a földek művelői is, hogy ha eltűnik a Plejádok csoportja a horizont alá, nekiláthatnak a tavaszi szántásnak, és ha felbukkan, kezdődhet az aratás.

Padtársaim lelkesen ufókat emlegettek. Erre én is tudtam mondani valamit. A mayákról olvastam az interneten.

– Közép-Amerikában a spanyolok... – kezdett bele a fiatalabbik.
– Ááá! Akkor még sehol sem voltak... – torkolta le az idősebb.
Őt támogatva jelentettem ki, hogy legalább tizenegyezer év telt el, mire a maya kultúra, hosszú virágzás után, leáldozott. Attól fogva fél évezred is elmúlt, mire az első spanyol hódító megjelent a piramisok földjén.

– Kolumbusz... – próbálkozott az ifjabbik.
– Ugyan már! – Maradjunk a témánknál – türelmetlenkedett a másik.
(Jobb is, mert bizony kétségeim támadtak, hogy ki is volt az a hidalgó, aki először tette le a lábát a Yucatán-félsziget partjára. Egyáltalán oda? Közép- Amerika... a boltok banánjai... banánköztársaság... tanultunk erről valamit?)

– Maradjunk a témánknál – helyeseltem. – A több ezer évig virágzó maya- kultúra napévekkel dolgozó háromféle naptára közül a papság kezelésében volt a legpontosabb, a hosszú naptár. Egy napévük 365 napból állt. (Miheztartás végett: a mi csillagászaink mérése szerinti valóságos hossz 365,242129 nap.)

– Húúú! – tört ki hallgatóságomból a matek iránti ellenszenv.

Csak azért is folytattam: – A töredékekből a mayáknál egy egész nap 12000 évenként kerekedett volna ki, ha királyságuk nem tűnt volna el szinte nyomtalanul.

Az ifjabbik hangtalanul mozgó ajkakkal követte szavaimat, társa viszont kételkedett:

– És a piramisok az őserdőben? Ha nem lett volna olyan drága a Yucatán- félszigeti buszkörút, most be tudnék számolni róla – jegyezte meg az idősebbik. – Begyűjtöttem egy csomó prospektust, csak tudnám, kinek adjam.

(– Nyári nagytakarítás. Megnézhetném egyszer azt a gyűjteményt? Hova mentek nyaralni? Ismét a Fertőre?

– Fertőrákos. Már ismerik az ízlésünket.)
– Nem sz-szel, hanem s-sel a végén – mormogtam.
– Bocsánat, hogy félbeszakítottam. Figyelek.
– Az államszervezet tűnt el. Odahagyták az építményeiket. Állítólag a szárazság miatt. No tehát a naptár. A Gergely pápa bevezette naptárunknak a nullától számolt 3300-ik évében kell majd egy napot kihagyni, hogy a Naphoz igazodjunk. Majd akkor törhetik utódaink a fejüket a 0 pont meghatározásán, ha már az elején nem sikerült. Addig is a szökőnapokat figyelhetjük meg előjegyzési naptárainkban. Legközelebb 2016 lesz szökőév, benne február kap egy szökőnapot, 29-ét. Ilyen a mi pontosságunk. Hanem az igazi érdekesség: a világ vége 2012. december 21-én lett volna.

Ezen majdnem összekaptak ők ketten, a padon. A napján hitték is, nem is, most már nevettek rajta. Azt azért az idősebb nem tagadta, hogy biztonság kedvéért telepakolta a spájzot tartós élelemmel. A dátum baj nélküli elmúltával sokáig konzervekből vacsoráztak.

Aztán egyszerre kérdezték: – Maga tudja, hogyan is volt az?
Folytattam ismét a mayákkal:
– A napok folyamatos egymásutánját hosszabb részekbe foglalták, így jutottak el a ciklus fogalmáig. A negyedik ciklust nagy királyuk, Pakal halála, mint az elképzelhető legnagyobb szerencsétlenség zárta le. Mindjárt másnap kezdődött az ötödik ciklus. Ez a mi időszámításunkra átszámolva 683. augusztus 29-én volt. Ennek a ciklusnak lett vége – a várható tragédiák jóslásaival – 2012. december 21-én, s nem a világnak, ahogy azt a mindent jobban tudó ufóhívők hitték. Fiastyúk legfénylőbb csillaga, Alcyone, tovább keringett. Naprendszerünk pedig körülötte, a Tejút galaxisában. Van ideje: egy nagy körhöz, a mayák szerint, 26 ezer napévre van szüksége.

(Meghallottam, hogy összesúgnak: – Mi az a galaxis?

– Sok csillag halmaza. Mint például a Naprendszerünk. A Földünkkel, ahol lassan már nem lesz szabad hely és a Vénusszal, ahol még ki sem tették a táblát: telek eladó. Hozzá értve mindenféle darabkát is, mint az üstökösök, vagy a meteoritok.)

– Azért, mielőtt kidobsz egy könyvet, szóljál. Az idősebb komolyan bólintott.

– No tehát – folytattam rendületlenül – a 2012. év téli napfordulóját elérve, idáig tartott, az ufókban hívő magyarázók szerint, a mayák naptára. Ez az ötödik ciklus vége, és kezdete annak, hogy a hozzánk közel került, sohasem volt Maya csillagról a Fény Maya Lényei eljönnek, hogy segítsenek nekünk. Visszatér a Földre az Ősi Bölcsesség, bíztak benne.

– Te is? – fordult a barátnőjéhez, közben, hite szerint alig észrevehetően, jelezte egy tincs elszabadulását társa halántékán.

– Na, ne mondd! – felelte a társa és kontyba rendezett, enyhén őszülő haján idegesen igazított.

(Az autó már régóta ott állt mögöttük.)

A másik nem is mondta, inkább megkérdezte: – Mi az a galaxis? (De hiszen az előbb beszéltünk róla. – Ne haragudj, nem figyeltem.)

Azért feleltem az ifjabbnak is: – A görögök szerint a Herkulest szoptató Héra szétfröccsent teje. (Látszott, hogyan lankadt a figyelmük. Éppen csak nyugtázták a válaszomat.) Túl körülményes elmagyarázni.

Az urak már a visszapillantó tükröt törölgették...

Búcsút intettem a távozóknak és nemsokára én is hazaindultam. Már ennyi az idő? – eszméltem rá. Úgy éreztem, többet beszéltem a kelleténél. Pedig mennyi mindent nem hoztam szóba!

A mű további fejezeteit ide kattintva olvashatja pdf formátumban