1848/49 ezúttal nem úgy, ahogyan megszoktuk

Bevezetés

Aki ránéz a címben szereplő kettős évszámra, ezernyi forrásközlés, adat és könyv jut eszébe, és joggal fogalmazza meg a kérdést: mit lehet még újat mondani nekünk, magyaroknak 1848–49 forradalmáról és szabadságharcáról? A többször megfogalmazottakat pedig miért kellene megísmételni, még egy pályamunka erejéig is? Igen, de miért nézünk mindig innen arrafelé? Nézőpontunk ezúttal ott lesz, ahol az ég alja napnyugtakor vörös. Az eredmény új? Nem biztos, de más. Térbeli.

Nem igen volt olyan soproni, aki ne került volna kapcsolatba így vagy úgy Béccsel, természetes tehát, hogy elődeink érdeklődtek minden iránt, ami ott történt. Ha nem volt (még) újság, akkor mások személyes tapasztalatait meghallgatva. Pozsonyból, Bécsből jöttek a hírek békés időkben, már miért ne jöttek volna 48 zűrzavaros napjaiban? Az országgyűlés eseményeiről éppúgy, mint a császárváros mozgalmairól. Tanúk erre krónikáink. Ám van olyan tanú is, akit akkor először csak a Bécsi-dombról pillantottak meg a kíváncsiak, amint katonái élén lovagolt a város felé. Emlékirataiban a hatalom oldaláról számol be az odaát történtekről, egészen le Itáliáig, amikről a soproni üveges mester a Kaszinó karosszékében ülve az újságokból értesült és értesülhetett. Sajnos Petrichevich-Horváth János óbester Sopronról csak annyit vetett papírra. amit főnökei számára szükségesnek tartott. Még mindig többet, mint a városból elszármazott és fényes katonai pályát befutott Ottinger, Benedek, vagy a győri Hrabovszky, nem beszélve a korábbi években ide vezényelt és a társasági életben megbecsült Radetzkyről, Auersperg Károly grófról, Wyßről, megannyi katonai vezetőről, akik a szabadságharc folyamán szerephez jutottak – a másik oldalon. Róluk (is) szólok a következőkben.

Az első kötetben található főszöveget két csoportra bontottam, az első főként az óbester emlékirataiból szemelget, a második csoport a bécsi újságok anyagára támaszkodik. A folyamatos számozással ellátott közlemények között külsőre az a lényeges különbség, hogy a fordítások szövege dőlt betűs. Erre már a tartalomjegyzékben felhívom a figyelmet a közlemények címe utáni jelzéssel. Túlnyomó többségüket a Wiener Zeitung reggeli (WZtg.) vagy esti (A.-B. z. WZtg.) kiadásából fordítottam. Csak néhány cikket válogattam be a nem annyira hivatalos hangú Die Presse c. ugyancsak bécsi lapból. (A gömbölyű zárójel eredeti, a szögletes az én kiegészítésem; rendszerint kihagyást jelöl a három pont.)

A P.-H. rövidítés mögött rejtőzik Petrichevich-Horváth János akkori ezredes, emlékirat- szerző neve. Magyar nyelvű írásáról külön szólok a Kislexikonban, itt pusztán annyit jegyzek meg, hogy nem láttam a kézzel rótt példányt, csak az 1941-ben Pécsett kinyomtatottat másolhattam le. Tehát bármennyire is igyekeztem betűhív lenni, különösen a központozásban és az ékezetekben lehet eltérés. Éppen ezért néha az értelem érdekében feljogosítva éreztem magam egy-egy pont, vagy vessző (netán betű) pótlására, vagy odébb helyezésére. Hiszen lehet, hogy ezzel a pécsi nyomda sajtóhibáját igazítottam ki.

Az olvasás megkönnyítése érdekében osztottam három kötetre az anyagot. A lábjegyzetek javát a Kislexikonba sűrítettem, hogy ne terheljék túl az oldalakat. Ezért célszerűnek látszott a Kislexikonnal kezdeni a különálló második kötetet, hogy a főszöveg olvasása közben kéznél legyen. A Kislexikon folytatása a főszöveg eredetije. Így ellenőrizhető a fordítás. Közlését még azért is gondoltam szükségesnek, mert ma már kevesen ismerik az úgynevezett gót betűs írást. Márpedig a bécsi újságok ezt használták akkoriban.

Ebben a második kötetben található továbbá mindaz, amitől kerek az egész, vagyis a következő kiegészítések: kis hadi értelmező szótár német–magyar és magyar–német változatban, a névmutató és az irodalomjegyzék.

A harmadik kötetbe került a külön tanulmányozható és tanulmányozni érdemes képanyag. Érdekességei az óbester tehetségét bizonyító rajzai. A Saphir szerkesztette Der Humoristból válogatott karikatúrákkal a kor bécsi hangulatát igyekeztem megjeleníteni.

Johann Karl (Carl) Schuster üvegesmester munka és nemzetőri feladatai után a Kaszinóban ülve olvasta az újságokat (esetleg haza is vitte, hogy az érdekesebb cikkeket lemásolja, lásd a 20. sorszámú közlésemet), aztán innen-onnan összeszedte anyagát feljegyzéseihez, soha meg nem írt krónikája részére. Könyvem, a Szemelvények... most már kinyomtatott bizonyítéka annak, hogy nagy események sodrában milyen a világ egy félreesőkisváros ablakából. Nyilván ő is tanúja a császári hadsereg bevonulásának. 1848. december 16- án délben nálunk végetért a szabadságharc. A többit már „csak” el kellett viselni. Például így: újságolvasással.

Az újságokat lapozva eljutok az események sorának végére. A záró közlemény Petrichevich-Horváth Jánostól ered. Az akkor már tábornagy megemlékezik rokonának és jó barátjának, báró Jósika Sámuelnek a haláláról és ugyanabban a mondatban gróf Széchenyi István tragikus végéről is (229. közl.). Megkérdezem: miért? Miért kellett meghalnia? A szabadságharc utolsó, talán legnagyobb vesztesének? Erre én természetesen nem adhatok biztos és végleges választ. Mégis úgy gondolom, hogy nem tudta eldönteni: az alattvalói hűség, vagy a haza iránti hűség az előbbre való. Jól fogalmazza meg ezt a kibékíthetetlen ellentétet naplójában Slachta Etelka: „Tehát ily hírben állasz te, nagy Széchenyink! Ki mindent, amit tevél, hazánk javára tevél, de soha a trón ellen tevél!” (Lásd mindjárt az első közleményben.)

Sok-sok katonatisztnek kellett döntenie, melyik oldalon szolgáljon tovább. Ottinger a Batthyány-kormány hadügyminiszterségét hagyta oda, hogy a túloldalra álljon. A Katonai Mária Terézia-rend lett a jutalma (219. közl. és Kislexikon). Hrabovszky sokára döntött, ez neki várfogságba került (4. közl. és Kislexikon). Az átállások jellemzők voltak minden fordulónál. Amint jellemzőnek mondható a császári oldal teljes értetlensége a nemzeti célokkal szemben. Megmutatkozik ez a stílusban is. Csak egy példa:

Schrötter honvéd őrnagy, városparancsnok, Sopron elhagyásakor 53000 forintot vett ki a megyei pénztárból, s tett helyébe Kossuth-féle papírpénzt. Ezt a hadijelentés úgy kommentálja, hogy az ellenség „főképp rablással és fosztogatással foglalkozik” (89. közl.). Persze egészen más az értékelés, ha a pénzt császárhű tiszt veszi fel. Horváth felsőbb parancsra katonái élelmezésére Bécsújhelyen pénzt követelt. Megütközéssel vette tudomásul, hogy csak fegyveres erőszaknak engedve teljesítik a kívánságát (68. közl.). A felsőbb parancs különben – akkor éppen Sopronra vonatkozóan – olvasható a 77. közleményben, amennyiben zárolni kell az összes közpénztárat és a pénz csak „állami célra” fordítható. Még nyíltabban szólnak akkor, amikor egy portyázó csapat terményt és hadisarcot hoz be a főhadiszállásra (84. közl.).

Mit ér az emberi élet, kiváltképpen, ha alsóbb rendű! A tisztek egymás között arról cserélnek eszmét szemben a tömeggel Bécs városában, hogy ide kartács kellene (51. közl.). [A kartács kárhoztatandó, ha Bem tüzérei használják, lásd a 169. közlést.] Az óbester szemrebbenés nélkül löveti agyon a lázításon rajtakapott diákot (70. közl.). Nem egyedi eset. A bakonybéli kolostorban elfogottak közül sokat rögtönítélő eljárással agyonlőttek. (103. közl.). Miért? Mert rablók, fosztogatók. Később állandósulnak ezek a jelzők. A sereg, hadoszlop stb. szinonímája pedig egyre inkább a horda kifejezésre változik (131., 169., 170. közl.). Bem hamar megkapja a „hirhedt” jelzőt, hiszen őt már a bécsi forradalomból ismerik (101. közl.).

Az eleve császárhű tiszt magatartása a lázongókkal szemben leginkább Petrichevich- Horváth János emlékirataiból tűnik ki. De találunk kifejező példát levelezők írásaiban a vezérek és a közlegények közötti szakadékról is. Villantsuk csak föl azt a képet, amikor törzstisztek koszorújában a fővezér pompás lovai húzzák a díszkocsit a csatatér felé (142. közl.), s állítsuk mellé azt a jelenetet, amikor elcsigázott katonák vert hada vánszorog onnan vissza (144. közl.). Micsoda távolság ember és ember között! A már akkor meglévő antiszemitizmusról nem is szólva (Pest és pogrom Pozsonyban: 35. közl., Tarnopol és az emancipáció a 36., 45. közl.-ben, grazi szerkesztő megverése a 38. közl.-ben, ítéletek a 37., 39. közl.-ben, az óbester bécsi véleménye a 47., 49. közl.-ben, Buda, rácvárosi hangulat a 199. közl.-ben, V. TÁBLA).

És Brescia fellázadt népe? Akiket Haynau lövetett halomra? Jó, Haynau kegyetlensége (talán származása miatt) túlment minden határon. Ezt még a trónról lenézve is, ha későn is, de megsokallták. Ezzel szemben amit ott, a füstölgő romok között mondott, jellemző egy egész uralkodó osztályra:

„Sohasem gondoltam volna (mondja az altábornagy úr), hogy egy ilyen rossz ügyet ilyen kitartóan lehet képviselni.” (163. közl.)

Rossz ügy? Nézőpont kérdése. Túlnan a hűség a császárhoz minden áron, akármilyen az ár és akármilyen az Úr. És semmit sem érteni abból, ami ideát van. Ezt próbáltam érzékeltetni.